Szeresd a Fradit, és dalolj velünk!

Hát, végre lemondott a sokat űzött Csáky Pál. Legalább nem fogja beletörölgetni talpát a szlovák média. Megértette a mi Pálunk (mert a miénk), hogy fölöslegesen száll szembe a sorssal, a saját nyara szempontjából sem mellékes lépés volt ez, hát még az MKP-jéből, mert, ugye, mindig a kicsit bántják, még ha a felelősség nem is az övé, amivel, persze, nem azt akarom mondani, hogy a felelőtlenség igen, szóval, lemondott, mert tudta, hogy egy snassz demokráciában a politikus olyan dolgokért is felel, amelyekről nem tehet, sőt, amelyekről nem is tud. Én sajnálom őt, mert vannak nála gyengébb miniszterek is, de ő legalább merte vállalni a következményeket, mert az ember eredendően esendő és nem esetlen, nem baj, majd rá szavazunk az európai parlamenti választásokkor, mert büszkén tudja viselni sorsát.

Nem jött ki a vizsgálatiból az Ivan Lexa nevű titkos szaki sem, túl sok a feketepont a bizijében ahhoz, ez nem hír, csak konstatálom, hogy mindenki a helyén van; Golgota jobbra, Golgota balra, azért a kálváriák között tegyünk némi különbséget. Nem szakad meg a szívem, hogy Lexa a forró nyarat a hűvösön tölti.

Pozsony gond nélkül elfogadta a kedvezménytörvény módosítását, Szabó Vilmos államtitkárból kiütötte a levegőt Miroslav Mojžita külügyi hivatalvezető, amikor ezt közölte vele, meg azt is, hogy egy ország szuverenitása nem rongyos húszezer forintról szól, amire Szabó hamiskásan azt mondta, pedig kicsit kekeckedhettetek volna, mert a költségvetési hiány megbokrosodott.

Bajnok lett a Fradi! A franc tudja hányadszor álltak a dobogó tetején az aranylábú gyerekek, mert megérdemlik, fél Budapest ott őrjöngött az Üllői úton, ölelgették egymást a szurkolók és a játékosok, aztán minden futballistát levetkőztettek, hogy ereklyeként őrizzék a drukkerek a mezeket, gatyákat, zoknikat, az izzadságot lefagyasztják, olyan hangulat volt, hogy az se lett volna baj, ha csak ezüstérmes a Fradi, mert akit szeretünk, azt betegen is szeretjük, hátborzongató volt, tűzijáték, a Zöld sasok, szárnyaljatok néhány hamiskás dallama úszott a levegőben, majd a „Szeresd a Fradit, / és dalolj velünk / ha nem szereted / agyonverünk” összekacsintós rigmus bukkant elő, felejthetetlen volt. A Fradi-futballisták gyermekei amolyan kongresszusi Fidesz-csemeték voltak, játszottak a fűben, és élvezték, hogy apu a sztár, akit a vállukon visznek a szurkolók, a Fradi-feleségek már az éjszakát tervezték, a gyereket inkább leadják a mamának. Csupán Várszegi Fradi-tulajdonos volt némileg szomorkás, neki a szíve az MTK-hoz húz ugyanis, de inkább a jövedelem, mint a lélek nyugalma. Még az MTK-ások átjöttek az Üllőire, gratuláltak a vetélytársaknak, jó mulatság, férfimunka volt, a debreceniek meg elolvadtak a bronzéremtől, Szentes edző a fűre feküdt, úgy ünnepelt, a játékosok meg futkároztak a pályán örömükben, összeölelkeztek a fradistákkal a Barátság kőolajvezeték jegyében. Pfű, de kapnak a lettek, harapható a csapatszellem.

Tudunk mi, ha nagyon akarunk. Csak képesek legyünk mindent méltósággal elviselni.

(A fenti sorokat még a múlt héten megírtam, mert elmentem külföldre egy hét szabadságra. Azért mertem ezt megtenni, mert nálunk minden kiszámítható.)