Szem nem látja, szív felejti

„Hölgyeim és Uraim! Emeljük poharunkat a szólás szabadságára és a szólás utáni szabadságra!” – e szavakat mondta Ján Füle elnöki szóvivő azon a sajtótalálkozón, ahol kiderült, a parlament hatályon kívül helyezte a Btk kommunista megfogalmazásából ránk maradt s az államfő sérthetetlenségét szabályozó paragrafust. (Schustert nem tudta hatályon kívül helyezni.)

A tíz évvel ezelőtt leváltott mečiari garnitúra is kekeckedett a sajtóval, de legalább adótörvényekbe csomagolta az akkori támadásokat. A kiadók akkor is fehér címlappal tiltakoztak. Ki gondolta volna, hogy újra lesznek fehér címlapok, nem is rejtett, hanem nyílt és közvetlen támadás miatt. A kiadók által kifogásolt hét főbűnnek legalább a fele a szólás szabadságának alkotmányos jogát közvetlenül érinti és kérdőjelezi meg.

A szólás szabadsága és a szabad véleménynyilvánítás joga olyan alkotmányos alapjogok, amelyek felülírása csak más, legalább velük egy szintű jogok megsértésével indokolt (élethez való jog, személyi integritás, a magánélethez való jog stb.). Így tehát teljesen természetes, hogy a kormányzatoknak s a parlamenteknek megkülönböztetett figyelemmel kell kísérniük e jogok betartását, érvényesítését. Igen ám! Csakhogy a készülő sajtótörvény nem az állampolgárok alapvető emberi jogait védené, hanem a kormányzat érdekeit. A készülő sajtótörvény egyetlen polgártársunkat sem védi meg a hiéna bulvár ellen, amikor az beköltözik magánéletünkbe, intimitásainkat kutatja és serdületlen kölyköket hajszol az öngyilkosságba. Nem, erről a sajtótörvény nem rendelkezik. A kormányzatot védi a sajtótól, ez pedig nem lehet célja.

Robert Ficót meggyőzni arról, hogy nincs igaza, lehetetlen. Ő a 47 százalék, ha ma lennének a választások, koalíciós partner nélkül kormányozna, az állam, hála az előző garnitúrának, jól jövedelmez, van mit osztogatni, ki hát itt a törvény? Ennyire egyszerű – gondolja ő. És mindaddig, amíg olyan sajtója van, amilyen, s amelyre még haragszik is, a helyzet sokáig nem változik meg.

Mit lehet hát tenni? Két jó megoldás van a láthatáron: az egyiket a szocialista néphadseregben alkalmazták renitens katonák. Egy?szerűen betűről betűre betartották a harcászati és szolgálati szabályzatot, amitől a laktanya az összeomlás szélére, az irányíthatatlanság veszélyébe került. (Igaz, a renitens saját személyi szabadságát is veszélyeztette.) A másikat a cseh sajtó mutatta meg, hatalmas sikerrel. Az 1992-ben választott parlamentben közel tíz százalékkal ült Miroslav Sládek szélsőséges pártja (a nevét ne legyen kötelező számon tartani). Sládek annyira utálta a sajtót, hogy a sajtó hallgatólagosan megegyezett, nem írja le a nevét. Négy év alatt a cseh sajtó Sládeket „agyonhallgatta” (juttatva el őt a nem egész 1 százalékig).

Képzeljék el, hogy a sajtó a kormányülésekről s eseményekről csak rövidített jegyzőkönyv formájában számolna be, meg sem említve a kormánygarnitúra politikusainak nevét. A médiapolitikusok mai világában ez az illető politikai halálával lenne egyenlő. A kérdés nem az, miként tekintene erre a gyakorlatra Fico és kormánya, sok lehetősége amúgy sem maradna. A kérdés most az, van-e akkora polgári, újságírói és vállalkozói kurázsi a médiavilágban, hogy ebben a kiadók és elektronikus médiacápák megegyezzenek. Ha igen, szem nem látja, szív felejti, már a 2010-es választásokon gond lehet Ficóék azonosításával. Megérné.