Szégyen és harag

A több ezer halott, több százezer dolláros kár és a százdolláros kőolajártól való reális félelem csak egy a New Orleans-i katasztrófa összegzése közül. Az a három nap – ami alatt a washingtoni szövetségi kormány amerikaiak millióival együtt a tévé előtt hitetlenkedte végig a hurrikán okozta katasztrófát – sokba fog kerülni. Nem anyagilag.

Szeptember 11-e megmutatta, terrorral nem lehet Amerikát megroppantani. Mind az amerikai gazdaság, mind az amerikai polgár lélekben megerősödve jött ki a „légi csapásból”. Most viszont a világ egyik legerősebb gazdasága három napig szinte tétlenül – és az ott élő amerikaiak megsegítése nélkül – nézte végig, ahogy egy hurrikán okozta áradás teljes anarchiába dönti az ország egyik legrégibb városát, New Orleanst. Az hagyján, hogy szakértők több évtizede károgják: a tengerszint alatt fekvő várost egy nagyobb hurrikán lesöpörheti a Mexikói-öböl partjáról. Az évtizedes jóslat bevált. De hogyan magyarázzuk a városban rekedt kétségbeesett amerikaiak helyzetét, a nők megerőszakolását, a fosztogatást, és főleg a Nemzeti Gárda és Washington tétlenségét? Most nincs kéznél egy bin Laden. S míg szövetségi és tagállami szinten folyik a bűnbakkeresés, addig az amerikaiak többségében nagy adag keserűség, szégyen és harag gyűlik. Az a nagy többség, amely tényleg hisz az amerikai álomban, csak nehezen tudja elfogadni, hogy az ő kormánya rosszabbul reagált a katasztrófára, mint akármelyik afrikai diktátor.

New Orleansban az amerikai álom szertefoszlott. És mint egy B-kategóriájú hollywoodi produkcióban, úgy kerülnek elő egy társadalmi katasztrófa kellékei, az amerikai társadalom mélyen gyökerező konfliktusai. A rasszizmus vádja (a városban rekedtek túlnyomórészt afro-amerikaiak voltak), a szegénység (New Orleans egyharmada a szegénységi küszöb alatt élt), szövetségi kormány kontra tagállamok (a Katrina által sújtott Louisiana, Missisippi és Alabama államok a szövetségi költségvetési statisztikák szerint a legelmaradottabb államok közé tartoznak), vagy Irak (a szövetségi költségvetésben ez volt a prioritás az árvízvédelem helyett). Nem is beszélve az amerikai büszkeségről, amelyet a Katrina után tovább tépáz a már dúló vita, hogy New Orleanst a régi helyén (értsd a tenger szintje alatt) építsék-e újra, kitéve a város lakosságát egy újabb hurrikánnak. A logika azt diktálná: nehogy. Az amerikai büszkeség ezt nem engedheti meg.

Persze, végre mindenki elégedett lehet. Amerika anarchiában, baloldali aktivisták ölelgethetik ultranacionalista elvtársaikat. A tehetős európai és ázsiai országok mellett Kuba és Venezuela is felajánlotta segítségét az Egyesült Államoknak – kaján vigyorral vezetőik ajkán. De ácsi. Amerika szépen elfogadja mind Hugo Chavez olaját, mind Fidel Castro orvosait. Bizonyítván, hogy az amerikaiak nemcsak adni, hanem kapni is tudnak. A gyász letelte után, dacára a társadalmi és politikai viharoknak, szépen kievickél a Katrina pöcegödréből. Az amerikaiak már csak ilyenek. Mi pedig – vérmérsékletünk vagy politikai beállítottságunk szerint – csodálhatjuk vagy utálhatjuk őket ezért.