Szegénységünk forrása

Ennyi idegesség és esélylatolgatás után szalonképes publicista már nem is írna a Pavol Rusko menesztését megelőző váltóügyekről, ha a botrányt szokványos módon kezelte volna a politika, a párt, a kormány s főleg a társadalom. Sajnos nem így történt. A váltóbotrány ugyanis nem egy kormányzati és politikai botrány, s azon kívül minden a legnagyobb rendben. A váltóügy sokat magyarázó jelenség, a szlovák politikai elit viselkedésének demonstratív megjelenítése és a társadalom tehetetlenségének bizonyítéka.

Hogy Pavol Rusko a politikát akár párt-, akár kormányzati vonalon egy kft. szintjén kezelte, a politikai partnerek már rég tudták. Hogy nem szokása betartani még az írott szerződéseket sem, azt az 1998-as Pohánka-Kočner-Rusko ügy egyértelműen bizonyította. Ruskónak akkor is váltókkal volt baja, most is. Az általa társbirtokolt televízió politikai harcra való felhasználása sem számított titoknak, mint ahogy az sem, hogy a politikai peoplemeterek kedvéért Rusko bármilyen elvet elvet, sárba tapos és képletesen, hullákon át képes karriert csinálni. Mint ahogyan azt is tudták, hogy testőrsége a Markízában oroszul beszél, ami nem a jobb társaságokhoz való tartozást jelenti. Mindezek ellenére Rusko kétszer sikeresen tudott pártot alapítani, az elsőt Schusternek a másikat magának. Kormányzati tényező lett, s mindezek ellenére egy olyan érzékeny tárcát kaparinthatott meg, mint a gazdasági. Minden leírt (és nem leírt) hibája ellenére komoly döntési jogköröket kapott nagyberuházások esetére, s ő vezényelhette a villamos művek magánosítását.

Koalíciós partnerei csak akkor emelték fel hangjukat (s akkor sem mindegyik), amikor már tarthatatlan lett a jogszabályi minősítésben talán nem, de a közvélekedés szempontjából mindenképp gazemberség. Szimptómaként kezelendő, hogy az ország nagy része egy olyan televíziós híradót néz, amely az objektivitástól fényévnyire távolodott el, hogy az évek óta politikai célokra felhasznált tévéműsor nem irritálta a frekvenciatanácsot, s hihetetlen, hogy egy szabályokat megszegő politikust a közvélekedés nem taszított le a trónról már évekkel ezelőtt.

A váltóügy kipattanásakor politológusok, elemzők, kommentátorok boncolgatták, milyen esélyei vannak a kormánykoalíciónak, mit hozhat egy pártszakadás, mit lép majd a kegyvesztett miniszter, és mit az eddigi partnerek, vajon mit tesz az ellenzék. Mintha a lakosság szempontjából mindez nem volna mindegy. A sajtó nem tudja nevén nevezni a gazfickóságot, a lakosság nem tudja elutasítani a tisztességtelenül játszó közszereplőket, a politikai osztály képtelen olyan szabályokat alkotni, amelyek kiszámíthatóvá s főleg tisztességessé tennék a közéletet. A pragmatizmus, a parlamenti matematika és a médiakommunikációs választási politika odáig juttatta a közéletet, hogy az a technikai hatalomgyakorlás és a biznisz színtere lett. Itt tartunk 15 évvel a „bársonyos” után és a jövő évi választásokon semmi új nem várható.

Ezt nevezik a világon banánköztársaságnak. S bármilyen hihetetlen, ez az oka a lakosság szegénységének.

Tömegesen jómódúnak lenni csak tisztességesen működő országban, az erkölcsöt ökonómiai kategóriának értelmező gazdaságban lehet.