Száz nappal később a Tátra

Állok ismét – úgy száz nappal később – a derékig érő hóban, valahol a Gerlachfalvi-csúcs alatt. A Magas-Tátrát a hóförgetegtől megint nem látom; nem gond, kezdem megszokni.

A hóban itt is, ott is emberek. Általában helyiek, akik próbálnak megfelelni a mindennapi élet kihívásainak – kisebb-nagyobb sikerrel.

„Ne vicceljen már velem – mondja az ótátrafüredi síléckölcsönző tulajdonosa –, turistát, azt jó ideje nem láttunk. Ha nem lettünk volna előrelátóak, most felkopna az álunk.” Hasonló véleményen van Tóth Pista is, a sokat mondó „Bisztró” tulajdonosa Tátraszéplakon. „Ha nem lennének itt az erdei munkások, egyáltalán nem volna forgalmam.”

A szóban forgó munkások egyelőre állják a sarat – jobban mondva a derékig érő havat –, de látszik rajtuk, hogy nem teng túl bennük a meggyőződés. „No igen, a vihar után úgy röpködtek itt helikoptereken a miniszterek, mint holdfényes májusi estén a cserebogár – mondja az egyik, turócszentmártoni atyafi –, de csak a gond volt velük. Aztán ahogy jöttek, úgy el is tűntek; maradtak a kitermelési normák, melyeket ha megszakadunk, sem tudunk teljesíteni.”

Lefelé ereszkedünk a Tátrából, leányka stoppol az alkonyatban. Mondjuk: elvisszük, mi is épp arra megyünk. Három percig bírja hallgatni a magyar szöveget, majd pánikszerűen menekül. Először könyörgőre veszi a dolgot, majd követeli, hogy azonnal tegyük ki. Végül úgy csapja be a kocsi ajtaját, mint aki az ördögtől menekül, és eltűnik a hóesésben.

„A Magas-Tátra holtpontra jutott, és jó volna, ha ezt a miniszter urak, az önkormányzatok, valamint a civil szervezetek is tudatosítanák – mondja egy órával később a tátrai rádióadó munkatársa Poprádon. – Vagy visszatérünk a hetvenes évekbeli állapotokhoz, és csupán néhány központot fogunk fejleszteni, vagy hagyjuk, hogy végre a vidéki turizmusé legyen a főszerep.”

„A hó meg csak hull...” – mondta lakonikusan Anton Pavlovics. Csak a jövőképet be ne takarja.