Szánalmasok

Az előző évtized végén, az első Fico-kormány idején olyan verbális gengszterek ültek a parlamentben és a kormányban, mint Vladimír Mečiar, Ján Slota vagy épp az azóta alternatív ikonná váló Štefan Harabin. Ők pedig mindent megtettek azért, hogy szórakoztassák a jónépet különböző ordenáré megnyilvánulásaikkal. De róluk tudtuk, kicsodák: egy letűnt, mocskos korszak utolsó dinoszauruszai, akik lecserélésére hatalmas társadalmi igény van. Tudtuk, mit várhatunk tőlük: szennyet, mocskot, hazugságokat. A választópolgárok, mint később bebizonyosodott, a helyén tudták őket kezelni.  Most viszont egész más dimenzióban zajlik az új hullám harca. Elsősorban Andrej Dankóé és Igor Matovičé. Ők nem a múlt, hanem (borzasztó ezt leírni is) a jelen és a jövő emberei. Danko nem olyan régen még kormányfői álmokat dédelgetett, Matovič pedig a mindenkori ellenzéki mumus, a koalíció ellen folytatott korrupcióellenes harc gáncstalan lovagjának páncélját kívánja magára ölteni. De ha jobban megnézzük, az egymás ellen folytatott harcukat nem más vezérli, mint az egymás ellen érzett színtiszta gyűlölet. Nem az ország, a választópolgárok érdekében esnek egymás torkának, nem tények és érvek mentén, de még csak nem is politikai ideológiák mentén. Kizárólag személyes gyűlöletből.  Mindez meglehetősen furcsa fénybe helyezi Matovič hétfői sajtótájékoztatóját, de az erre érkezett reakciókat is. Matovič állításai rendkívül súlyosak, még ahhoz az elképesztő, sokszor a törvény határait is átlépő nyomásgyakorláshoz képest is, amit az államhatalomtól el kellett szenvednie az elmúlt egy-két évben. Robert Fico vagy épp Andrej Danko nem fogta vissza magát, ha Matovičot kellett támadni – itt a teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy Matovič legalább ugyanilyen kemény volt velük, csak ő nem hatalmi pozícióból. Ám az, hogy az Egyszerű Ember szerint itt már az életét fenyegetik, sokkal brutálisabb, mint az adótitokkal való visszaélés, vagy az, hogy megszellőztették, miért is nem volt katona. Pláne olyan kontextusban ijesztő ez, hogy tudjuk, ebben az országban már volt példa elnöki csemete elrablására, politikai ügyek koronatanújának kivégzésére, hirtelen lángra kapó autókra és került már rejtélyes módon vonat elé parlamenti exképviselő is.  Egy normális országban ilyen dolgok nem történnek. Ám egy normális országban az sem történhet meg, hogy egy képviselő, legyen szó bárkiről, bizonyítékok nélkül vádolhatja meg politikai ellenfelét azzal, hogy kapcsolatain keresztül meg akarja félemlíteni – ehhez Matovičnak, akármennyire is kétségbeesett (más értelmezésben hatásvadász), nem volt joga. Egy normális országban ugyanakkor az sem történhet meg, hogy az államhatalom ahelyett, hogy automatikusan segítséget és védelmet biztosítana egy képviselőnek, inkább úgy kommentálja az egészet, hogy nem „mentálhigiénés klinika”.  Az egész történet tehát az egyik részről normális, tisztességes reakciók híján, a másik részről bizonyítékok híján egyelőre megmarad a választókért folytatott mocskos és személyeskedő harc újabb fejezetének, melyben egymást idiótázzák, tolvajozzák, gyilkosozzák a politikusok. Mindeközben pedig tágra nyílt szemmel csodálkoznak, hogy a választók szemében időközben elveszett a maradék hitelük is, és erősödnek a szélsőségesek, akik szemrebbenés nélkül lámpavasra akasztanák őket, ha lenne rá lehetőségük. Mert lehet, hogy ma még csak a közbeszéd tart ilyen szinten. De ki tudja, mit hoz a holnap.