A pofon

Égető a téma, mert jelenleg egyre többször érzi a tanár, a diák és a szülő is, hogy a nevelési eszközök, amelyek érvényességét vitathatjuk, nem eredményesek – sem otthon, sem az iskolai közegben. Rengeteg az indulat és a meg nem értettségből adódó feszültség az alfás gyerekek és a korábbi generáció tagjai közt. Mégis, a fi zikai erőszak mint nevelési eszköz visszaemlegetése és az olyan közösségi oldalakon osztogatott bejegyzések, amelyek a pofont mint alkalmazható, sőt hiányzó pedagógiai eszközt emlegetik, fontos képet adnak a mai felnőttek lelki világáról. Ha valaki azt írja egy videó alá, hozzászólásban, hogy azért verik ma a gyerekek a tanárokat az iskolában, mert ma már nem pofozzák őket, felvet néhány fontos kérdést! Először is szögezzük le: még mindig számos felnőtt gondolja úgy, hogy őt is megütötték, mégis rendes ember lett belőle, akkor ő alkalmanként miért ne keverne le egyet saját gyerekének, ha rosszul viselkedik.

Egyébként ezt a témát közös megegyezés alapján választottuk a szervezőkkel, mert az alfa generáció megértése, a fi atalokkal történő eredményes munka és a lehető leggördülékenyebb együttélés ma nagyon aktuális kérdés, ahogy minden felnőtt sorba lépő generációnál is az volt.

Nézzük csak, mit is jelent a mai világban, és mit jelentett régen a pofon: ugyanazt! A pofon ma is, tegnap is és ötven éve is erőszak volt, bántás – a fájdalom okozása akkor sem számított szülői követendő példának, mert káros volt, és ma is az.

A pofonnak a lélekre gyakorolt hatása is ugyanolyan, ennek a feldolgozására kapnak ma a gyerekek más eszközöket. A gyereknek azt átadni, őt meggyőzni, hogy verve, pofozva kell őt jobb emberré faragni, csak felerősíti a szakadékot szülő és gyerek közt, ráadásul azt az útravalót adja a gyereknek, hogy a bántás egyébként annak a jele, hogy anya, apa, Józsi bácsi, tanító néni csak jó embert akar belőlem faragni, és azt így kell. Vagyis: tudatosítsuk, hogy később is elfogadható lesz a gyermekünk számára, ha valaki nem méltón bánik vele!

Tisztában kell lennie mindenkinek azzal, hogy miért nem ártalmatlanok ezek a fenyítési módok. Hogy ezeket miért kell kerülni: nem csak azért, mert a törvény tilja.

Sokszor halljuk a magyarázatot: belőlem is lett ember, pedig kaptam, de nem tudhatja az illető, hogyan alakult volna az ő élete, ha a szülei egyszer sem ütötték volna, vagy nem alázták volna meg. Amikor valaki azt állítja, hogy nem ártott neki, sokszor valójában azt a fájdalmat tagadja, amit ő átélt, vagy ezzel védi az őt bántalmazó szülőt. A pofonban meg a verésben az is fáj, ahogy fi zikailag megütnek, de az az érzés, ami mögötte van, hogy velem meg a testemmel ezt meg lehet tenni – ráadásul pont az általam szeretett személynek –, az beég a bőr alá.

A pofonok mindig határhúzások, és a gyerekeknek szükségük is van határokra. Csak nem mindegy, hogy mivel húzzák meg őket, a pofon erre nem jó.

A büntetéssel az a legnagyobb baj, hogy ugyan egyértelműen jelzi, mi az, amit nem lehet, viszont legtöbbször nem ad pozitív mintát az elvárt viselkedésre.

Így aztán marad a kérdés és a válasz: ha eddig sem működött megfelelő hatásokkal a pofon, az előző generáció is szenvedett a hatásaitól, miért gondoljuk, hogy pont ez hiányzik az érzelmeiket sokkal intenzívebben megélő alfa generációnak?