Szakma vagy életforma?

A minap egy könyvfesztiválon azon viccelődtünk: ha tízes Kozelt csapolnának a helyszínen, fellépne valamelyik aktuális nyálgájz, és öblögetős magyarnóta-maratonra falhatnánk a lacipecsenyét, bizonyára többen lennénk. Már megszoktuk, hogy évről évre kevesebb a vásárló és az érdeklődő. Lehetne itt most szervezési hibákra panaszkodni, a tájékoztatás hiányára, lehetne sikítani a horribilis könyvárakon – ám ez utóbbi érv alaposan sántítana, mert van, aki a csicsás, lektűrnél is pocsékabb „Dugógép a Lótuszok szigetén”-t is megveszi négyszázért, viszont például Garaczit akkor sem olvasná el kettő ötvenért, ha utána dobnák. Különben is, mihez képest drága egy pár száz koronás könyv, ha egy doboz cigi lassan már nyolcvan? Meg kell tanulni, hogy a szellemi terméknek ára van, igényeinken, ízlésünkön és tudásunkon is múlik, hogy inkább második világháborús áltörténelmet veszünk-e kilószámra vagy Ungváry Krisztiánt, Ránki Györgyöt. Nem, a baj mélyebben gyökerezik: a járványként terjedő igénytelenségben. Ám nehogy azt higgyük, majd a jó öreg sznobizmus segít: azért veszek könyvet, mert illik, s ha már diplomám van, akkor még inkább jól mutat a teli polc. Hát éppen ez az. Mármint az a fajta végtelenül leegyszerűsítő, buta és közveszélyes szemlélet, mely szerint a humán értelmiség a nyelvek, a műszaki meg a mérnökök, ja és doktor leszel, fiam! Találkoztam már olyan diplomással, aki szinte dicsekedett azzal, hogy a kötelezőkön kívül semmit sem olvasott, s nem is fog, mert nincs rá szüksége(!), meg minek is már, hiszen ő már űr, izé, úr... Ha jobban megvizsgálnánk a szlovákiai magyarság önismeretét az értelmiségi mint fogalom tárgyában, akkor nagy valószínűséggel szintén üres, ráadásul a szociban is sulykolt feudális közhelyeket (a tanító, az orvos, a pap, a hivatalnok, a politikus, a mérnök – az, akinek papírja és „magosiskolája” van), rosszabb esetben pedig pártapparatcsikokat találnánk, akik imádnak az értelmiség pózában tetszelegni, viszont élősködnek az értelmiségen, s lényegében a mai napig nem szoktak le róla, hogy szakmai kérdésekbe hatalmilag pofázzanak bele. Ettől már csak az a szebb, amikor minden színész és művész szélhámos és kókler, á, nem komoly szakmák azok, nem lehet belüle megínyi, bezzeg, ha egy tehetségtelen hülye milliókat keres, sztár lett – még ha vacak is, rögtön komolyan veszik, még ha huszadrangú hakniturnékon sajnálja is le az ő aranyos közönségét. Nem kellene tehát komolyan elgondolkodni azon is: a sztárság és a művészet nem azonos fogalmak? Az értelmiségi lét életforma és nem szakma. A szakmához kell papír, ehhez nem. Ehhez inkább nyitottság, ízlés és belső igényesség kell, kulturális, művelődési téren is. Hol van manapság mindez?