Stresszteszt Brüsszelben

Az alapítók célja is az volt, hogy békét teremtsenek az összefogással. Igaz, akkor legalább nagyon gondoltak a német agresszió megelőzésére, de már akkor sem vákuumban született ez a döntés, hanem a hidegháborús kontextusban.

Máshogy fogalmazva: az alapító hatok számára már az ötvenes években is menthetetlenül világos volt, hogy a belső béke azt szolgálja, hogy a külső agresszió megelőzhető legyen az Egyesült Államokkal közösen. Ez utóbbi kitételt végül többen potyautasként értelmezve a saját védelmi képességeken való jelentős spórolás lehetőségeként értelmezték, ami végső soron a külpolitikai mozgástér csökkenéséhez vezetett.

Az unió következő néhány hónapja demonstrálja majd, hogy a szolidaritás ezúttal működik-e. Ne felejtsük el, hogy eléggé akadozott ez az egész 2015-ben a migrációs válság idején, pedig az a történelmi kontextus szinte barátinak tűnik a mai fényében! Az eurózóna megtartásáért a zónatagok valóban megtettek elég sok mindent, saját érdekükben, de végső soron hatékonyan, a 2008–2009-es pénzügyi válságot követő időszakban.

Most egyszerre kell fellépni az energiaárak belső szabályozása és az energiahordozók (közös?) külső beszerzése terén, a tagállamok hadiiparának villámgyors feltámasztására (és lehetőleg nem a párhuzamosságok további erősítésére), az ukrán menekültekkel való szolidaritás ügyében. Ehhez a makropolitikai környezetet a klímaválság és a kínai–amerikai nagyhatalmi játszma adja, amelyek megint csak önmagukban is elegendő olajat jelentenének a geopolitikai tűzre.

De nézzük ezt a másik oldaláról: a számtalan kihívás meglehetősen egyértelművé tette a legtöbb uniós józan tagállami döntéshozó számára, hogy csak a közösségen keresztül fog tudni megoldást találni a ma és a holnap bajaira. Lehet, hogy gáztározója van, de a lőszere vagy a búzája fogy el, vagy éppenséggel pénze van, de gáz nincs; és folytathatnánk a felsorolást, ahogy haladunk előre a krízisben, ráadásul egyre több változó lép be ebbe az egyenletbe.

Úgy is mondhatjuk, hogy egyre világosabb, hogy még mindig kevesebbet veszít az a szuverenitásából, aki legalább az együttműködésre hajlandó; mint majd azok, akik görcsösen ragaszkodnak annak minden porcikájához. Most nem az a választás állt elő, hogy igen-vagy-nem, hanem, hogy ki mennyit veszít. Ez egy negatív összegű játszma. Ahogy azt sokszor korábban írtam: az nyer, aki a legkevesebbet veszíti.