Státus, magyarok

Ha minden igaz, akkor februártól kézbe vehetjük a magyarigazolványt. Legalábbis ezt ígérte elmúlt heti pozsonyi megbeszélését követően Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár, és szombaton megalkották a végrehajtó rendelkezéseket is. A státustörvénnyel Magyarország részben anyagi támogatást nyújt, de ami ennél sokkal fontosabb, óriási erkölcsi gesztust tett az anyaországtól elszakítottak felé. A kedvezmények egyebek között a művelődésre, az oktatásra, az utazásra és nem utolsósorban a munkavállalásra vonatkoznak, ám a gyakorlat mutatja meg, miként tudunk élni velük. Az eddigi tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy parlamenti képviselőink által itthon kivívott jogainkkal ezt nemigen tesszük: a magyar nemzetiségű nők elenyésző hányada „ovátlanította” nevét, a hivatalokban továbbra sem kérjük a magyar nyelvű űrlapokat és még sorolhatnám. Igaz, ezekben az esetekben „csak” a nemzeti öntudatról van szó, amelynek vállalása olykor pluszmunkát és többletköltséget is jelent. A státustörvénnyel kapcsolatban azonban más a helyzet. Ebben az esetben már azok számára is megéri magyarnak lenni, akik eddig nemigen igyekeztek megtartani nemzetiségüket. Az igazolványhoz nem kell más, mint hogy az illető magyarnak vallja magát és – a négy kritérium egyikeként – például beszélje ezt a nyelvet. Óhatatlanul eszembe jutnak a vegyes házasságokban élők és gyermekeik, akik az esetek 90 százalékában szlovák iskolába járnak. Vagy – ami még roszszabb – a magyar szülők szlovák iskolába íratott csemetéi. Ők milyen erkölcsi jogon kérvényezik majd a magyarigazolványt? Mert hogy lesznek ilyen státusmagyarok, arra mérget vehetünk.