Sörözni vagy sörért küldeni?

Arról értekezett ugyanis, hogy még egy iskolázatlan cseh polgár is pontosan érzékeli, hogy mekkora a különbség, ha valaki sörözni indul valakivel (chodit s někým na pivo), avagy ha valakit sörért küldenek (chodit někomu pro pivo). „Az első mondat a demokratizmusról, a második a szolgalelkűségről szól. A csehek már régóta vitatkoznak arról, hogy a vendéglő a demokrácia bölcsőjének tekintendő-e, avagy a söröző politika a felelőtlen kibickedés melegágya” – vonta le Kosík a következtetést. Ment-e előrébb a világ az elmúlt négy év alatt?

Egyelőre mintha hátrafelé mozdulna... A nosztalgia az uralkodó politikai vezérszólam a jobboldalon éppen úgy, mint a baloldalon. Csehországban éppen úgy, mint Magyarországon. Ilyenkor, a választások évében könnyen keletkezhet olyan érzésünk, hogy társadalmaink fölött mintha nyomtalanul múlt volna el a rendszerváltást követő évtized. Az uralkodó és az ellenzéki politikai erők mindenütt vissza-visszafelé pislognak, s a követhető, netán követendő értékeket a múltban fedezik fel. Nem a jelenben. Nem is a saját közelmúltban. Abban a múltban, amikor nem söröztek a polgárral, hanem sörért küldhették. A nosztalgia veszélytelen politikai fegyvernek látszik, hiszen nem nagyon ellenőrizhető állításokra épül. Valójában ez a legveszedelmesebb eszköz, éppen azért, mert tények helyett ábrándokra hivatkozik. Olyan világképet mutat, amelyben ellentétes értékek azonosnak mutatkozhatnak. A nosztalgia kollektíven becsapja az adott társadalmat. Úgy tetszik, hogy négy évvel ezelőtt még kevésbé volt erős a nosztalgiázás. Mert erősebb volt az a bizalom, amely egy demokratikus államrend realitásaihoz fűződött.

Mi folyik a sörözőkben? Politikai vicceket mesélnek-e, vagy felidézik az elmúlt régi szép időket? A politikai vicc a demokrácia a gyakorlatban. A nosztalgia a munka feladása, a bizalomvesztés jele. A politikai vicc ma alig-alig él. Nem azért, mert a politika és a politikusok annyira jók, hogy az irónia el sem érhet odáig. A nosztalgia eleven. A nosztalgia azt tudatosítja, hogy hajdanán söröztünk, most már sörért küldenek bennünket.

A jobboldali cseh (például Václav Klaus) még Tomáš Garrigue Masarykot sem kedveli, mert szerinte kockázatos a választások felettébb bizonytalan végeredményétől függővé tenni a demokratikus állam folytonosságát, hanem úgy véli, az államot és a demokráciát egy elitre kell bízni. Nem nehéz e felfogásban a dicstelenül kimúlt pártállam iránti nosztalgiát felfedezni, hiszen akkor valójában bebetonozták a hatalmat egy olyan-amilyen elit számára. A baloldali cseh (mondjuk, Vladimír Špidla) meg éppen Masarykra hivatkozik: a kisember a fontos, és az elit egyeduralmi törekvéseit korlátozni kell, az államalapító elnök ezt a kényes egyensúlyt teremtette meg, hiszen a demokrácia lényege éppen ez. Talán felesleges ideírni, hogy az első köztársa-ság aranykorának legendájához kapcsolódó nosztalgiák valóságtartalma mennyire csekély.

Bohumil Hrabal kedvenc legendája bizonyítja ezt szemléletesen, noha az általa felidézett helyzet egyébként az első köztársaságban még elképzelhető lehetett. Ezt az anekdotát azért idézte fel Kosík, hogy megvilágítsa: mit jelent a sörözés egy politikus számára a gyakorlatban. Ám azért azt se feledjük, hogy legendáról van szó, nem pedig valóságról. A legenda az írók vadászmezője, ha a politikus idetéved, ellenőrizhetetlen és veszélyes.... Szóval, Hrabal azt mesélgette, hogy valamikor a húszas években Herriot francia miniszterelnök hivatalos látogatásra Prágába érkezett, és miután találkozott és tárgyalt minden hivatalossággal, arra kérte vendéglátóit, hogy ugyan kísérjék már el az Arany Tigrisbe, szeretné azt is megnézni. A vendég óhaja – parancs; tehát Herriot, aki – Hrabal legendája szerint csehül is tud – beül az Arany Tigrisbe, és sörözni kezd. Közben egy mellékeveredett vendégtől kérdi, hogy kik itt a törzsvendégek. Ott ül Hoetzel professzor, ő fogalmazta a csehszlovák alkotmányt – válaszol a kérdezett. Herriot pedig kérdi: és ki a szomszédja? Az egy borbély, innen a Hus sugárútról. Herriot körülnéz, majd megszólal: Azt az urat ismerem, ő Malypetr, a parlament elnöke, ám ki ül mellette? Innen a térről, egy mesterember. Herriot végül a szomszédhoz fordul: én a Francia Köztársaság miniszterelnöke vagyok, és szabad megkérdeznem, hogy Ön kicsoda? Mire a szomszéd jót húz a söréből és megmondja: én vagyok ebben a házban a házmester. Herriot felsóhajt: „Uraim, tévedés történt. A demokrácia nem Franciaországban található, hanem az Arany Tigrisben.” Bájos legenda, szép álom. Persze ha Herriot Budapestre látogatott volna, ilyen história nem eshetett volna meg vele a Horthy-Magyarországon.

Ezért eltérő a magyarországi nosztalgiák iránya... A jobboldali magyar gróf Tisza Istvánra gondol, aki erős kézzel védte a történelmi Magyarország egységét, s ugyan mi lehetett volna, ha nem ölik meg a vesztett háborúért bosszúra szomjas anarchista katonák, talán még Trianont is meg tudta volna akadályozni, s akkor ugyan ki vonhatná kétségbe, hogy ez az ország az a középhatalom, amelyre alán még Európának szüksége lehet. A baloldali magyar – akár bevallja, akár nem – Kádár Jánosra gondol, arra a Kádárra, aki képes volt a legvidámabb barakkot berendezni, szociális biztonsággal és ilyesmikkel, s lett is ezért komoly nemzetközi tekintélye.

Nem véletlenül ugrottam át Szlovákiát. Érzésem szerint a szlovák – sem a jobboldali, sem a baloldali – nem nosztalgiázik. Természetesen nem a nemzeti jellegben túltengő racionalitásról van szó. Hanem sokkalta inkább arról, hogy ugyan mi után lenne érdemes nosztalgiázni? Ez a történelmi űr aztán rányomja a bélyegét a demokratikus és kevésbé demokratikus pártok koncepcióira, illetve koncepciótlanságára.

Szokták azt is mondani, hogy eldurvultak társadalmaink. A nosztalgia, a múltidézés azokra az időkre vonatkozik, amikor a társadalmaink nem voltak ennyire végzetesen megosztva. Az ilyen vélekedések egy balhit következményei. A mai politikai küzdelmekben, pártharcokban nem az az igazi baj, hogy rendkívül durvák, hanem az, hogy a politika tényei még durvábbak. Valamikor Hruscsov idejében mesélték azt a viccet Moszkvában, hogy megkérdezték Churchillt: mit szól hozzá, hogy milyen durva ember a szovjet pártvezér, hiszen az ENSZ-ben a cipőjével verte az asztalt. Churchill válasza: nálunk, a brit parlamentben még pofozkodni is szoktak, de az a tény, hogy mister Hruscsov a sötét öltönyéhez sárga félcipőt viselt, s azzal verte az asztalt, hát ez borzasztó! A kultúra hiánya – az a baj. A durvaság még elviselhető lenne, mert a kulturált és célját pontosan ismerő politikus előbb-utóbb rádöbben a durvaság hibájára.

Az, aki sörért küld és az, akit sörért küldenek – nem bízik a demokráciában. Négy évvel ezelőtt sem, most sem. Sörözni egyenrangú polgárok szoktak. Olykor kiabálnak egymással; tehetik, mert egyenlő esélyekkel ordítoznak.

S a legnagyobb baj az, hogy négy évvel, egy választási ciklussal korábbi kritikai intelmeket ma aktuális politikai gondként értékelhetünk.