Síppal, dobbal, vaslogikával...

Vakújjak meg, vagy egy fél lityi rum! – mondhatnám Lakatos Andor, ugyanakkor Bogyó névre is hallgató polgártársam stílusában, ha értem, mit visz véghez a kormány.

Tudom, törvényben, rendeletben logikát keresni reménytelen dolog, most mégis megpróbálom összerakni a képet – ha másért nem, hát hogy valaki segítsen már rajtam.

Nos, a múlt század kilencvenes éveinek első felében a kormány fokozatosan leállította az ércbányászatot, mondván: a mélységi kitermelés akkora anyagi ráfordítást igényel, hogy az üzlet veszteségessé válik. Fagyasszuk be tehát a készleteket, míg feltalálják a bányászat nélküli kitermelést, vagy ilyesmi, s úgy is lett – a Szepességben, Felső-Gömörben egész falvak maradtak munka nélkül. Alig egy évtizeddel a honi bányaipar eutanáziáját követően pedig jönnek a kanadaiak, hogy rátegyék a kezüket a nyersanyagkészletekre – például a körmöci aranyra és ezüstre, újabban pedig a Kassa-melléki uránra is. Nem riadnak vissza attól sem, hogy szakembereink óva intik őket: jól vigyázzanak, nehogy csak mínuszokat termeljenek ki a büszke szlovák hegyek gyomrából. A kormány, illetve az érintett tárcavezetők pedig nagyokat bólintanak, és azon sem lepődnék meg, ha anyagi támogatást, esetleg adókedvezményeket ígérnének a szegény kanadaiaknak.

Ugyanabban a térben és időben a kormány egy másik minisztere arról győzködi a még mindig gyanútlan lakosságot, hogy igenis madárvédelmi területté kell nyilvánítani az ország területének több mint egynegyedét, hadd teleljenek és költsenek itt a réce-rucák, bikkfánprüttyentők és egyéb madarak; hadd legyünk mi Közép-Európa vadrezervátuma, melyekben a vadak etetése és simogatása szigorúan tilos.

Meglehet az én vezetékemben van a hiba, de valahogy nem tudom összerakni, hogy a nehézipar legsúlyosabbikának felvirágoztatásával egyidőben akarunk további Natura 2000-es területeket létrehozni – az Úr, de inkább néhány brüsszeli ökofasiszta nagyobb dicsőségére. Azt a fűzfán fütyörésző uránérc-angyalát...!