Show és politika

A demokraták iowai előválasztásával kezdetét vette a háromnegyed éves elnökválasztási maraton, ez a sajátos politikai cirkusz, amelynek az amerikai és főleg a nemzetközi politikára gyakorolt káros hatásait előszeretettel elemezgetik a politológusok. Az európai elemzők többsége ezekben a napokban két dologban egyetért. Az egyik az, hogy nem jósolnak jobb évet a külpolitikában a tavalyinál, viszont nem tartanak valószínűnek egy újabb büntetőháborút, mondván: az elnökválasztás miatt Bush nem kockáztathat. A másik, ami kitapintható: a többség Bush ellen szurkol, mivel alapvetően elhibázottnak tartja a Bush-doktrínát, az iraki háborút. Előszeretettel példálóznak az apával: id. Bush az első Öböl-háború megnyerése után, óriási meglepetésre vesztett az akkor teljesen ismeretlen Bill Clintonnal szemben. Igen, az amerikai választópolgár reagálása kiszámíthatatlan – vagy csak nem európai fejjel gondolkodik. Amiért a párhuzam sántít: az apa Kuvait miatt küldött csapatokat az Öbölbe, a fiú pedig szeptember 11-e, és nem elsősorban az olaj miatt. Tavaly jelent meg magyarul is Bob Woodwardnak, a Washington Post szerkesztőjének tényfeltáró bestsellere Bush háborúja címmel. Woodward, aki Carl Bernsteinnel együtt leleplezte a Watergate-ügyet, ezúttal is alapos munkát végzett, több mint száz mélyinterjút készített az elnökkel és közvetlen munkatársaival. E könyv szerint Bush szeptember 11-én este a következőt diktálta naplójába: „Ma megtörtént a XXI. század Pearl Harborja.” A főszereplők elmondása szerint pedig a televíziós beszédébe bekerült mondat, a tulajdonképpeni Bush-doktrína tényleg Bushé, a zűrzavarban nem volt idő a tanácsadókkal konzultálni. ĺgy hangzik: „Nem teszünk különbséget azok között, akik kitervelték ezeket az akciókat, és azok között, akik menedéket nyújtottak nekik.” Ezzel Bush páratlan módon elkötelezte magát a széles körű harc mellett. Még Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó sem volt biztos abban, hogy e messzire mutató politikai döntéssel ilyen gyorsan a nyilvánosság elé kellett állni. A Nemzetbiztonsági Tanácsban pedig már másnap felmerült az Irak elleni akció gondolata. Szóval: nemcsak Bush, hanem sok amerikai is második Pearl Harbornak érzi a WTC lerombolását, ezért nem kizárt, hogy az eddigi tapasztalatokkal ellentétben a külpolitika meghatározó eleme lehet az elnökválasztásnak. A másik nagy tévedésnek az tűnik, hogy Bush az elnökválasztás miatt nem bocsátkozhat újabb katonai kalandba. Inkább az elsietettnek tekintett Bush-doktrína jött be. Az afgán és az iraki háború, s különösen Szaddám elfogása gondolkodóba ejtette a térség diktátorait. Amerika és a Nyugat olyan ősellenségei, mint Irán és Líbia nagy hirtelen beengedi a nemzetközi ellenőröket, s a megoldás irányába mutat az észak-koreai atomprogramválság is. Számos muzulmán ország egymással versengve teszi közzé a híreket a feltételezett al-Kaida-tagok őrizetbe vételéről, bizonyítandó jó szándékát. Valami mindenképpen megmozdult, az önkényuralmi arab rendszerek feje felett Damoklész kardjaként lebeg az a veszély, amit számukra egy demokratikusabb iraki rendszer megteremtésének lehetősége jelent. Még akkor is, ha ezt sok kérdőjellel kell leírni.