Sérülékeny vágyak

A kard élete, a dicsőség és szabadság jelképének a fénye nem tartott sokáig. Mindössze nyolc hónapig. A szlovákiai magyarság szimbólumának (is) tartott Petőfi-szobor miután Ligetfaluba száműzték Pozsony belvárosának legmozgalmasabb teréről, évekig megrongálva, meg-gyalázva állt a Duna-parti park árnyas fái alatt. Jól elbújtatva, hogy lehetőleg egész évben senki se lássa, csak mi magyarok zarándokoljunk el hozzá évente egyszer: nemzeti ünnepünkön, március 15-én. A csorba kardú költő ilyenkor aztán nemcsak a dicső történelmi harcokra emlékeztetett, hanem a szobortestén ejtett sebekkel valamiféle rontó szándékú ösztönök létezésére is.

Aztán a Petőfi Sándor Emlékmű Bizottság minden követ megmozgatott, hogy a nyolc évtizeden keresztül hányatott sorsú szobor új életre keljen. Nagy lelkesedésben éltünk meg egy évet, amíg úgy tűnt, ugyanúgy, ahogy annak idején, amikor Radnai Béla kőszoborba formálta nagy költőnk alakját, ezúttal is sikerül gyűjtéssel, részben közadományozásból felújítani, azt követően pedig új, biztonságosabb helyen felállítani a szoborcsoportot.

Olyan lángot lobbantottak – szándékukkal, igyekezetükkel, kitartásukkal, elkötelezettségükkel – a bizottság tagjai, melyre fellelkesültek még vidéken, Pozsonytól távolabb is. Felbuzdultak többek közt diákok Nagymegyeren: a magyar tannyelvű kereskedelmi akadémia és a magyar tannyelvű gimnázium növendékei zsebpénzükből gyűjtve egy tisztes összeget adományoztak, hogy hozzájáruljanak a szobor új életéhez, egy új – jobbnak remélt korszak – kezdetéhez. Jelezvén tettükkel a közvélemény felé, hogy a Petőfi-szobor sorsa nemcsak a pozsonyi magyarok ügye, hanem az egész szlovákiai magyarságé. Nemcsak az egyre fogyó idősebb nemzedéké, hanem az utánuk jövő fiataloké is.

S hogy ez így volt és van, bebizonyosodott idén március 15-én, amikor a megújult, eredeti szépségében és épségében pompázó Petőfi-szobornál, a Medikus kertben összegyűlt tömegben pozsonyi és vidékről – a Csallóközből, Szenc és Galánta környékéről, Párkányból – jött magyarok együtt ünnepelték a reményt, hogy mostantól talán új vagy újabb idők jöhetnek. Táplálta e reményt az a tény is, hogy „a multikulturális Szlovákia magasztosan lelkesítő közös ünnepén” – ahogy az egyik szónok minősítette a szoboravatás eseményét – együtt ünnepeltek magyarországi, hazai magyar és szlovák közéleti személyiségek, közjogi méltóságok. Akik, a szobor megújulhatóságának a tényét összefüggésbe hozták „a remélhetőleg egyre inkább európai szellemiségűvé váló Pozsonnyal”, vagy az egyesülő Európa iránti közös vágy kifejeződésével. De lám csak, milyen sérülékeny az a közös vágy! Ha volt egyáltalán...