Segítség, leolvasnak!

Pedig nem is én vagyok az ügyeletes Nagy Szlovákiai Magyar Villanyóra. Ugyanakkor töredelmesen be kell vallanom, hogy egyoldalú levelezést folytatok mind az Európai Unióval, mint pedig az Európai Parlamenttel, oly módon, hogy ők küldenek nekem valamit, én pedig nem küldök nekik semmit. Inkább a nyelvembe haraptam volna, minthogy megszólaljak, de a 10 már kerek szám, jubileumnak is tekinthető, így felkészültem, és megosztom mindenkivel, ami a szívemet nyomja. A történet végtelenül egyszerű: a nevem vélhetően szerepel az EP számítógépének címjegyzékében, ezért a Szlovákiáról és Magyarországról készült éves helyzetjelentést, olykor más anyagokat is elküldenek. Ezekből az anyagokból pontosan nyomon követhető, hogy szeretett politikusaink közül ki és mikor milyen esemény vagy tény kapcsán – hm! – tévedett, árnyalt vagy hallgatott el valamit, amit természetesen még ha módomban állna sem használnék fel senki ellen a sajtóban. 2003. március 3-án, a feladási bélyegző árulkodása szerint pontosan egy hónapot kóborolva Európában, megérkezett a 2002-es év Szlovákiáról szóló „Regelmässiger Bericht”-je. Ez volt a 10. olyan küldemény, amelyen egy másik bélyegző arról tanúskodott, hogy a küldemény megrongált állapotban érkezett meg, majd – miután a 106-os és 89-es számú ügynök nem talált semmi államelleneset a belbecsében – a 090-es számú pozsonyi postahivatal címkés levonóval szépen visszaragasztotta és továbbította csekélységemnek. Kedves sorstársam, Pavol Rusko képviselő-pártelnök úr, tudom, hogy sem politikai súly terén, sem gazdasági viszonylatokban nem érem el az Ön szintjét, a sors mégis úgy döntött, hogy egy ladikba ültet bennünket. Kérem, ne ítéljen elhamarkodottan a lehallgatókról, mert egyrészt ők is a mieink vagy valakiéi, másrészt pedig ha levágná a fejüket, ők osztódással szaporodnak. Gondolkodjon róluk pozitívan, ha ők nem lennének, ki gondolna ránk őszinte szeretettel, ki figyelne ránk teljes odaadással a nap huszonnégy órájában? Kérem, ne távolítsa el őket a mindennapi életből, immáron harminc éve élek velük meghitt szimbiózisban, beteges hiányérzetem lenne, ha magánbeszélgetéseim során nem zümmögnének meghitten a telefonkagylómba vagy ragasztószalag nélkül kapnék levelet, számomra ők azt jelentik, hogy fontos ember vagyok, s mint ilyenre az államnak vagy valaki másnak oda kell figyelnie. Bevallom Önnek őszintén: nem tudok nélkülük teljes értékű életet élni. A mi kapcsolatunk immáron olyan, mint a kis hercegé és a rókáé, Majakovszkijé és Lenin elvtársé: bensőséges. Én megfigyelem az ŠtB-t, az ŠtB megfigyel engem; kérem, ne fosszon meg bennünket a játék örömétől. Persze a pozitív gondolkodásmód csak abban az esetben érvényesül, ha az embernek nincs titkolnivalója, például olyan titok, amely – ha megfejtenek – különböző nem kívánt bonyodalmakhoz vezethet. Isten mentsen meg bennünket az ilyesmitől! Igaz?