Segítség, elavultam!

Tegnapig azt hittem, szégyenkezés nélkül elővehetem mobiltelefonomat, főleg mióta divatos, zöld előlapot raktam rá. Még a kávéházi asztalra is kitettem néha, hogy halljam, ha cseng, bár tudom, ez jobb helyeken bunkóságnak számít.

Nos, mától minden másképp lesz. Dugdosni fogom, lopva keresem elő táskám mélyéről, és használat közben kivonulok a társadalomból. Sőt azt is meggondolom, mikor veszem elő két évvel ezelőtt vásárolt, akkor menőnek számító diktafonomat.

Szarvashibát vétettem, amikor vasárnap éjjel megnéztem a Médiamix című műsort. A galád tévéstáb egy nemzetközi számítógépes és mobilvásáron forgatott, bemutatván a legújabb fejlesztésű laptopokat, digitális sétálómagnókat, mágneskártyával működő diktafonokat, egy kedves robotkutyust, és persze, a mobiltelefonhegyeket. Nos, egy idő után azt hittem, tudományos-fantasztikus filmbe cseppentem. Ismeretlen szavak, kifejezések röpködtek, a fél évvel ezelőtti technológiáról már mint elavult, meghaladott, azaz kidobható valamiről beszéltek a szakemberek, az öt éve készült maroktelefonokat pedig múzeumi tárgyként kezelték, szabályos vitrinekben állították ki őket. Volt aztán egy pici digitális kamera, melyet az ember a mobiljához erősít, és máris fotózhat vele. A képet bárkinek elküldheti LMSben (ez az SMS továbbfejlesztett változata lehet), vagy elteheti a digitális családi albumba. Az otthoniak azonnal láthatják, hol nyaral, vagy milyen zakót készül venni. A mobilinternetezés pedig már nem is számít szokatlan dolognak.

Mondom, kidobhatom a korszerűnek hitt szerkentyűimet, ha pedig lépést akarok tartani a korral, havonta újat kell vennem mindenből. Mert mire beteszem a kosaramba a vadonatúj cuccot és a pénztárhoz fáradok, valahol valakik már meg is haladták azt. Hoppá, cseng a telefon! Körbepillantok és előszedem. Egy tízéves kisfiú lesajnáló pillantást vet rám.