Románc a parton

Mindig is rossz volt az arcmemóriám, és emiatt már több kellemetlen helyzetből kellett pironkodva kimagyarázni magamat. A múltkor is jöttem az egyik ligetfalui nagyáruházból, tömött nejlonszatyrokkal, hogy majd leszakadt a karom. A kanálisparti sétálóúton bandukoltam, ábrándozva a tavaszról. Érzékeltem, hogy jön velem szembe valaki. Belenéztem hirtelen az arcába. Egykor a közeli kisboltban dolgozott elárusítóként, mindig volt hozzám pár kedves szava. Aztán egy nap eltűnt a pult mögül.

Köszöntem is rögtön, s tömör, tőmondatos válasz reményében hogylétéről érdeklődtem, csak úgy illemből, hiszen egy távoli régi ismerősnek, aki mindig kedvesen kiszolgált, ennyi jár. Ó, mondta, rosszul, nagyon rosszul van, napokig kínlódott a fogával, elment orvoshoz, az kihúzta, pár nap minden rendben is volt, de aztán komplikációk léptek fel. Begyulladt az ínye, mert maradt benne egy gyökérszilánk... – és csak mesélt, és mesélt. Én viszont már az első szó után rádöbbentem – mert a hangmemóriám nagyon jó –, hogy ez a hölgy nem az az elárusítóhölgy, akinek hittem. „Nem csináltam semmit – folytatta –, mégis úgy kivagyok, mintha felmostam volna nyolc órán át, mert egy szemhunyásnyit nem aludtam egész éjjel, csak járkáltam a lakásban. Hiába vettem be két erős csillapítót, nem enyhült a fájdalom. Soha ne kerüljön ilyen helyzetbe, mert borzasztó hosszú tud lenni az éjszaka. Azt hittem, hajnal nem lesz soha...”

Csak bámultam, hogy akkor most mi van? Hiszen nem ismerjük egymást, soha nem találkoztunk, s csak állok vele szemben zavartan, és hallgatom. Mert folytatta: nem elég, hogy a foga kínozta, front is volt, és ő erősen időjárás-érzékeny, s úgy szaggatott a válla, hogy majd le szakadt. Az idegtől meg elkezdett viszketni a talpa...

Akkorra én már kántáltam, hogy viszlát, viszlát, és már megtettem az első oldalazó lépést is, aztán hátat fordítottam, de még utánam szólt, hogy: „Holnap megyek kontrolra”.

Pár nappal később már ő állított meg mint régi ismerőst, hiába próbáltam láthatatlanná lenni. „Alig mertem kijönni az utcára – mentegetőzött –, úgy lerongyolódtam. A fogam miatt nem tudtam enni, csak tejet ittam, az meg úgy meghajtott, hogy a széntabletta sem segített.”

Sajnálom őt, biztos egyedül él. S boldog, hogy végre az én rossz arcmemóriámnak köszönhetően ráakadt valakire, akinek elmondhatja a bajait. Lehet, hogy húsvéthétfőn ott sétafikál a kanálisparton, várja, hogy jövök és meglocsolom.

Veszek is egy üveg kölnivizet.