Rimaszombati morfondír

Ennyi idő alatt sokat változott a világ, és – kényszeredetten bár, de azért mégiscsak – igyekeztek követni ezen változásokat a verseny szervezői is. A familiárisan csak Tompikának nevezett rendezvény sok színészt, előadóművészt, irodalmárt, publicistát adott magyar közösségünknek. És tudjuk, hogy csak azt becézzük, akit szeretünk.  Ma azonban nehéz megmondani – legalábbis én nem vállalkoznék rá –, milyen mértékben nevezhetők irodalomkedvelőknek ezek a srácok, és mennyire „csak” egy tökéletes produkcióra betanított, azt a lehető legjobban előadni igyekvő versenyzőkről beszélhetünk. Annyi bizonyos, hogy a választott szöveg, főleg a nagyobbak esetében, lehet önkifejezés, olyan gondolatközlés, amelyhez a szerzőt segítségül hívja az előadó, illetve lehet a hatáskeltés, pontszerzés eszköze is.  Sok múlik a felkészítőkön. Aki olyan szerencsés, hogy az iskolában találja meg a tehetségét felismerő, az előadó-művészet kunsztjaival megismertető, lelkes és hozzáértő embert, aki nemcsak szöveget választ, hanem gyakorol is vele, csiszolgatják a produkciót, az könnyebben eljut(hat) az országos versenyre. A tanároktól azonban ma már nem lehet elvárni, hogy szabad idejükben ilyesmivel foglalkozzanak.  Vagyis nem automatikus az értő segítségnyújtás. Sok esetben a szülőre hárul e nemes feladat. A gépészmérnökre, egészségügyi nővérre, bolti eladóra... Óriási szerencse kell ahhoz, hogy ezek a saját szakmájukban feltehetően remekül teljesítő dolgozók egyben a szövegmondás szakértői is legyenek. Olyan ez, már elnézést, mintha mondjuk én műkörömépítő versenyre készítenék fel egy lelkes fiatalt. Egy ismerősöm gyereke például úgy jutott el az országos döntőig, hogy „hivatalból” senki sem foglalkozott vele. Abban a suliban sajnos nem olyan a magyartanár, mondta az anyuka, hozzátéve, fogalma sincs, hogyan segítsen a gyereknek azon felül, hogy elkíséri.  Persze másik véglet is van. Olyan iskolák, ahol presztízskérdést csinálnak diákjaik jó szerepléséből. Szervezetten, nagy szigor közepette folyik a munka ennek érdekében. Nem kedv kérdése a felkészülés, felkészítés. És nem is az irodalomról szól a történet, hanem az intézmény hírnevének öregbítéséről. Ezek a fiatalok, mihelyst leérettségiznek, illetve kikerülnek az iskolából, abba is hagyják a „művészkedést”.  Az országos versenyen tizenöt–húsz éve még volt értékelhető felnőtt kategória, ahová az elődöntők győztesei érkeztek. Ma már egyenesen Rimaszombatba mennek azon kevesek, akiket érdekel ez a fajta önkifejezés.