Rendőrvicc

. Pedig laikus szemmel nézve viszonylag egyszerű történetről van szó: venni kell pár száz kamerát, felszerelni az utak mentén, majd a gyorshajtókról rögzített felvételek alapján postázni – a rendszám szerint – az autó tulajdonosának a bírságot. Mi ezen olyan bonyolult, hogy már két éve képtelenek egyről a kettőre jutni vele a rend éber őrei? A belügyminisztérium ezzel kapcsolatban burleszkfilmbe illő dolgot tett közzé: heti 150 bírságot képesek feldolgozni és postázni. Nem tudjuk, hányan dolgozhatnak az ügyön – egy vagy másfél ember –, ám ez a szám több mint botrányos.

A belügy szerint három napig, de akár egy hétig is eltart, míg a rendszám alapján azonosítják a gyorshajtót. Értik, ugye? A rendőr a monitoron látja a rendszámot, majd négy–öt nap után sikerül megmondania, kinek kell postázni a borítékot. Az informatika korában, amikor a Ctrl+F betűkombináció lenyomása, és a keresett kifejezés megadása után bármely program a másodperc törtrésze alatt kidobja az eredményt. Ja, hogy esetleg nincs mindenütt számítógép, netalán nincs elektronizálva a rendszer, s a rendszámokat tartalmazó kötetekben kell lapozni? Na, ne vicceljünk! De ha mégis így lenne, azon mi tart négy–öt napig?

A lényeg, hogy van megoldás: potom 30 millióért (aki szerint ez nem sok, annak leírjuk koronában is: egymilliárd) kiépíthető egy okos kis rendszer. Amelynek köszönhetően már minden zökkenőmentesen fog menni: havi sok ezer bírságot küld ki a rendszer, két enternyomásra. Vagy még az sem kell majd hozzá. Szóval 30 millió euró: nem sok ez egy kicsit? – kérdezhetné a laikus szemlélő. Pláne, miután tudja, hogy az ehhez hasonló, az állami ügyintézés modernizációja címkéjű befektetések szoktak sok tízmillió eurókat felemészteni. Amikor például kitalálják, hogy meg kellene változtatni a nem is olyan régen bevezetett személyi igazolványokat vagy a jogosítványokat, mert mennyivel modernebb és jobb, ha a műanyag kártyán két csíkkal több van, esetleg fél centivel szélesebb fénykép lehet rajta, vagy egy, a gyakorlatban egyébként használhatatlan csipet tesznek bele.

Ez az, amire a közbeszerzési mutyikban vájkáló elemző azt mondaná: fontosnak és trendinek álcázott, jócskán túlárazott, felesleges beruházások.  Innen nézve mi is akkor az a 30 milliós befektetés, amivel sofőrök tízezreinek zsebéből szedhetnek ki még több pénzt? S nem lehet, hogy azért megy ilyen lassan a manuális objektív bírságolás, hogy a döntéshozók is belássák: „roppant fontos” a sokmilliós beruházás, mert másként nem megy?