Rákot nem szokás kamillateával gyógyítani

Csepp a tengerben, mondhatnánk, hiszen az a nyolcszázmillió korona, amely elsikkasztását a héten vetették fel a rendőrségi nyomozók, valóban még egy százalékát sem teszi ki annak az összegnek, amit a hazai bankrendszer összeomlásának elkerülése érdekében az államnak néhány éve konszolidációra kellett fordítania. Nem értjük, miért éppen bennünket szúrtak ki, háborognak az érintettek. Mi csak kis halak vagyunk, halljuk az országosan ismert nótát, igaz, eddig csak azok próbáltak így érvelni, akiket piti tolvajláson értek. A VÚB valamikori vezetőinek is igazuk van, hiszen a 100 milliárd koronához képest a 800 millió is tekinthető tyúklopásnak. Mert bizony az említett összeget nem természeti katasztrófák tüntették el a hazai bankok számláiról, mégsem görbült meg eddig senki haja szála. A nép pedig fizeti a számlát, miközben az elegáns bankárok megtalálták az újabb jól fizető flekkeket.

Érdekes figyelni azt az érzékenységet is, amivel az új VÚB reagált az ügyre. A mai bankok valóban nem hasonlítanak néhány évvel ezelőtti társaikra. Bár sokszor nem igazán nagy élmény velük tárgyalni, azért el kell ismernünk, hogy ezen a téren sokat változott a világ az elmúlt négy év alatt.

Gigászi küzdelem bontakozott ki az egészségügyben is. Rudolf Zajacot vagy örökre elátkozzák, vagy szobrot állítanak neki. Ez utóbbi akkor történhet meg, ha három éven belül mondjuk egy fokkal jobb ellátást kapunk, mint amiben azoknak van részük, akik jobb híján Magyarországra menekülnek gyógyulás céljából. Mert azért mégsem járja, hogy az ember kórházba kerülve nem lehet biztos benne, hogy ha nem keni meg a portástól kezdve a főorvosig az egész hierarchiát, akkor legfeljebb tiszta vízre számíthat. A reform olyan mint a szívizom: vagy működik, vagy nem, köztes állapot nincs – jelentette ki Zajac, amikor közzétette a Reformpuzzle nevű csomagját. Ezek a fiúk közgadászok, nem orvosok, jelentette ki szörnyülködve néhány orvospolitikus, mintha a trinkgeld nem a pénznek nevezett közgazdasági mutatóként szokott volna a zsebbe kerülni. Mi, egyszerű állampolgárok pedig azon szörnyülködünk, hogy csak annak a bizonyos rettenetes Veriteľnek a színre lépésével jutott el a rendszer oda, hogy valaki végre megnézi, mennyire hitelesek a biztosítók, vagyis mindannyiunk pénzére pályázó kórházi számlák. Ez ugyanis más olvasatban azt jelenti, hogy legalább tíz évig össznépi hazugságban éltünk. Valahol ezt mindenki tudta és nagy szavak szintjén foglalkoztak is vele, csak éppen semmi sem történt. A gyógyszerészeket, akik szemrebbenés nélkül küldik a fenébe a rákbetegek gyógyszereit kereső ügyfeleket, nem nagyon értjük. Mi lesz akkor, ha Zajac listáit látva nagy levegőt vesznek az orvosok és a betegek? Ez a reform valóban durva, legalább annyira, mint az egészségügy helyzete. Ĺgy azután a terápia is vaskos, rákot senki sem gyógyít teljes komolysággal kamillateával.

A héten Fico színházát is élvezhettük. Az ifjú titán éppen nagyban vedlik, a harmadik út után ezúttal a szociáldemokrácia bőrét növeszti, a nagyprivatizációs törvény kapcsán igyekezett baloldali babérokat aratni. Vele kapcsolatban az a gond, hogy minden ilyen akciójánál kilóg a politikai marketingtervezés lólába. Értjük mi, hogy a mai modern politikus nincs meg ilyen eszköz nélkül, a kellemetlen az, ha az első pillanattól kezdve érezzük, nagyon kilóg a lóláb. Hiába, az üzlet az üzlet a politikában is, ezt Magyarországon is láthatjuk egy fiatal, dörzsölt csoport előadásában. Fico mostani befektetése valószínűleg kevés hasznot hoz, a kormánykoalíción is látszik, hogy belátható időn belül legfeljebb a beteg lovat, vagyis a villamos műveket készül eladni. Különösen azután, hogy a nyugdíjreform fogatlanná alakítása után a Dzurinda-kabinetnek nem is lesz különösebb fizetési kötelezettsége.