Putyin vesztésre áll Ukrajnában – badarság

MTI-HÁTTÉR

Vlagyimir Putyin Ukrajna-stratégiája csak azok szemében tűnik kudarcnak, akik szerint az orosz elnök célja az ország teljes feldarabolása vagy a Szovjetunió feltámasztása. Ha azonban elsődleges céljának az tekinthető, hogy távol tartsa Kijevet Washington befolyási övezetétől Európában, akkor az orosz válságkezelés leleményes, könyörtelen és sikeres – olvasható a Foreign Policy amerikai külpolitikai folyóirat elemzésében.

A The New York Times nemrég azt írta, Moszkva meglehetősen rosszul jött ki az ukrán válságból: a Krím félsziget annektálása ártott az orosz gazdaságnak, újjáélesztette a NATO-t, valamint az orosz energiafüggőség csökkentésére és a katonai kiadások növelésére sarkallja az európai országokat, emellett Moszkva előnytelen gázüzletet kényszerült kötni Kínával. „Van némi igazság ezekben az optimista kijelentésekben, főleg abban, hogy Moszkvának nagy árat kellett fizetnie az ukrajnai beavatkozásért, de ez Putyin stratégiájának alapvető félreértése. Azért volt hajlandó ilyen árat fizetni, mert országa alapvető érdekei forogtak kockán” – írta Stephen M. Walt, a Harvard egyetem korábbi professzora.

Mit ért el Putyin az utóbbi néhány hónapban? A NATO további bővítése talán örökre lekerült a napirendről. Moszkva már a kilencvenes évek közepétől ellenezte a szervezet keleti bővítését, azonban nem volt olyan helyzetben, hogy tenni is tudjon ellene. Most viszont teljesen világossá tette, hogy határozott választ fog adni minden kísérletre, amely arra irányul, hogy Ukrajna EU- vagy NATO-taggá váljon, és ez talán az ország feldarabolásához fog vezetni.

Putyin visszaállította az orosz fennhatóságot a Krímen. Bár az átvétel rövid távon költségekkel (például enyhébb gazdasági szankciókkal) járt, megszilárdította a szevasztopoli haditengerészeti támaszpont feletti orosz ellenőrzést és lehetővé tette Moszkva számára, hogy hozzáférjen a több ezer milliárd dollárra becsült fekete-tengeri olaj- és gázlelőhelyekhez. Az EU és az Egyesült Államok még szigorúbb szankciókkal sem tudná ezt megakadályozni, de ennél sokkal valószínűbb az, hogy a feszültség csillapodásával a korlátozásokat is enyhíteni fogják. „És ha az oroszok történetesen úgy döntenek, hogy elkezdik feltárni ezeket az olaj- és gázmezőket, akkor mit fog tenni Washington? Odavezényli az amerikai hatodik flottát, hogy megállítsa őket?” – tette fel a kérdést a szakember.

Putyin a beavatkozással emlékeztette az ukrán vezetőket, hogy könnyen megnehezítheti az életüket, ezért bármi is a meggyőződésük, mindenképpen érdekükben áll, hogy legalábbis szívélyes viszonyt ápoljanak Moszkvával. Petro Porosenko ukrán elnök értette az üzenetet. Megválasztása előtt azt mondta, az Oroszroszággal folytatott közvetlen párbeszéd nélkül lehetetlen biztonságot teremteni, majd világossá tette, szorosabbra akarja fűzni a gazdasági kapcsolatokat országa és az EU között, de emellett az ukrán–orosz viszonyt is javítani szeretné.

A NATO újjáélesztéséről szóló kijelentések a legjobb esetben is csak vágyakozások, legrosszabb esetben pedig puszta képzelgések. Igaz, hogy néhány harci repülőgépet vezényeltek a keleti tagállamokba, Obama elnök pedig egymilliárd dollárt ígért az európai NATO-erők megerősítésére, de ez nem nyugtatta meg a lengyeleket, akik további garanciát akarnak Washingtontól: nevezetesen azt, hogy telepítsenek NATO-támaszpontot az ország területére. A válság arra is rávilágított, hogy az észak-atlanti szervezet bővítése nem a helyzet valós felmérésén alapult: az Egyesült Államok és szövetségesei azt feltételezték, hogy az új tagállamok esetében nem kell majd beváltaniuk a Washingtoni Szerződés kollektív védelemről szóló 5. cikkelyében tett ígéreteiket.

Walt rámutat, hogy Európában már évek óta a védelmi költségek bővítéséről beszélnek, a költségvetések viszont ennek ellenére folyamatosan zsugorodtak.

Végezetül igaz, hogy a Kína által fizetett gázár alacsonyabb annál, mint amit az európai országok fizetnek, de még így is több mint duplája az egykori szovjet tagköztársaságok által fizetettnél. Ennél is fontosabb, hogy a szerződés erősíti a két ország közötti gazdasági kapcsolatokat és diverzifikálja a Gazprom állami energiavállalat gázexportját. A nyugati szankciók talán növelték Putyin hajlandóságát a szerződés aláírására, de a gázüzlet még így is győzelem számára.

Az orosz elnök hallgatólagos beleegyezése az ukrán elnökválasztás eredményébe és a feszültség enyhítését célzó egyéb lépései tehát nem meghátrálást jelentenek a nyugati nyomásgyakorlással szemben. Putyin azért döntött a helyzet stabilizálása mellett, mert elért mindent, amit akart, és amit ésszerűen kívánhatott.