Próbálnak lapítani

Közvéleményünk két, a szlovákiai magyarság megmaradása, jövője szempontjából lényeges ügyről vajmi keveset tud. Az egyik a komáromi magyar egyetem problémaköre. Erről nagyjából annyi az értesülésünk, hogy a kormány törvény-előkészítő bizottsága jóváhagyta a felsőoktatási intézmény megalapításáról rendelkező törvénytervezetet, ám az még nem dőlt el, hogy az oktatási nyelv magyar lesz-e. Lépett a komáromi önkormányzat is. Megvásárolta a védelmi minisztériumtól azokat a létesítményeket, amelyek otthont adhatnak az egyetemnek is. Ugyanakkor az Akkreditációs Bizottság még mindig nem hagyta jóvá a Selye János Egyetem létrehozását támogató határozatot. Igaz, el sem utasította, csupán felfüggesztette a vitát. Az indítványozók igyekeztek elsumákolni ezt a tényt. Albert Sándor a döntés elmaradását szépséghibának minősítette, holott a testület ajánlása nélkül a megalakuló állami egyetem nem hirdethet felvételit, nem kaphat költségvetési támogatást. Csáky Pál pedig a nemzetállami görcsök utolsó rúgkapálásaként minősítette a bizottság magatartását. Sokkal tárgyszerűbb volt Bauer Edit, aki csak kimondta egy szakmai tanácskozáson, hogy a benyújtott anyag csupán azt a minimális szintet éri el, amely még lehetővé teszi az egyetemalapítást. A akkreditációs testületben szaktekintélyek foglalnak helyet. Mégsem hiszem, hogy csak olyan személyiségek alkotják, akik a magyar egyetem ügyében teljesen elfogulatlanul képesek dönteni. Azt azonban teljes joggal kérdezik: kik lesznek azok az egyetemi oktatók, akik kellő tudományos fokozattal rendelkeznek ahhoz, hogy szavatolják az intézmény és a pedagógiai program szakmai színvonalát? A Magyar Koalíció Pártja jogosan és kellő határozottsággal követeli a kormányprogram teljesítését, az egyetem megalapítását. Ám mindez mégiscsak szakmai kérdés. Ezért kellene még jóval az Akkreditációs Bizottság októberi ülése előtt összehívni a hozzáértőket, akik szót érthetnének legalább abban, hogy hazai magyar tudományos és szellemi potenciálunk jelenleg hány és milyen kar megalapítására elegendő, s milyenek a szlovákiai magyar nemzeti közösség igényei. Mert ez a lényeg.

Az egyeteménél is cifrább a szlovákiai magyar egyházmegye ügye. A római katolikus hívők évről évre buzgón imádkoznak e nemes célokért, miközben a hátuk mögött a szlovák és a magyarországi egyházi méltóságok már három éve – talán vatikáni nyomásra – megegyeztek abban, hogy ez a kérés nem teljesíthető. El nem hiszem, hogy az imanapon rendszerint ott feszítő politikusaink és más közéleti személyiségek közül senki sem tudott erről az egyezségről. Ha voltak bizonyos értesüléseik – leginkább az egyházakkal kapcsolatot tartó kormányalelnöknek –, akkor erről tájékoztatni kellett volna az érdekelteket. És lépni annak érdekében, hogy bizonyos értelmes kompromisszumként legalább magyar segédpüspököket nevezzenek ki a déli és a keleti egyházmegyékben. Ez a döntés természetesen a katolikus egyház szuverén joga, amelyet azonban bizonyos mértékig befolyásolni lehet. S az sem mellékes, hogy azóta már más az esztergomi érsek. Senki sem vitathatja el a hívőknek azt a jogát, hogy továbbra is eltökélten imádkozzanak papi hivatásokért. Magyar püspökért is. És senki sem feledheti, hogy ők juttatták – miként a komáromi magyar egyetem ügyének alakulását nyomon követő polgárok is – politikusainkat a parlamentbe, kormányba, más tisztségekbe. Joggal várják hát el, hogy őszintén tájékoztassák őket sikerekről, kudarcokról, mert mindkettő a politika és az élet velejárója. Csak a lapítást és a mellébeszélést nem szívlelik. Ha egyszer betelik a keserű pohár, büntetni fognak. Akár már a legközelebbi választásokon is.