Prága hallgat a sérelmeinkről

A II. világháború után kiadott törvényeket – beleértve Eduard Beneš volt csehszlovák államfő hírhedt dekrétumait – érintő hivatalos cseh parlamenti nyilatkozat szövegét a pártok előbb egymás között egyezették a kulisszák mögött, majd a tervezet elfogadása a parlamentben már gyakorlatilag formális, szinte ünnepélyes aktus volt. Csupán a pártelnökök emelkedtek szólásra, akik amellett, hogy röviden kifejtették pártjuk álláspontját, egyhangúan támogatták a dokumentumot, akárcsak a 200 tagú testületnek az ülésen jelenlévő 169 képviselője. A parlamenti nyilatkozattal a cseh politikai pártok azt szerették volna ország-világ előtt bizonyítani, hogy egységesen elutasítják a II. világégés után kialakult vagyoni és jogi viszonyok felülvizsgálatára, illetve megváltoztatására tett – és esetleg a jövőben teendő – mindenfajta kísérletet. Ezért hangsúlyozza a dokumentum, hogy a fél évszázada kialakult jogi és vagyoni viszonyok „megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok”, s hogy napjainkban már nem érvényesek. Az sem felejtették ki, hogy az akkori eseményekkel kapcsolatos esetleges bármiféle kárpótlás terjedelmének és mértékének a meghatározása mindenkor és kizárólagosan a cseh alkotmányos szervek jogkörébe tartozik. Formálisan tehát a csehek megmutatták a világnak, hogy egy emberként felsorakoznak a Beneš-dekrétumok mögé, mondjon vagy állítson róluk bárki is bármit. A politikai-nemzeti egység szinte példás. Megerősítette ezt Václav Havel cseh államfő is, aki miután az elmúlt évtizedben vezető cseh politikusok közül elsőként és igen élesen bírálta a háború utáni eseményeket, különösképpen a csehszlovákiai szudétanémetek kitelepítését, most szintén beállt az egységfrontba. Előbb (szombaton) egy cikket jelentetett meg Benešről és dekrétumairól a nemzetközi sajtóban, majd keddi, Václav Klausszal tartott találkozója után az újságíróknak személyesen is hangsúlyozta a nyilatkozat támogatását. Megjegyezte: véleménye szerint nagyon hasznos lenne, ha Csehország minél ritkábban kapcsolódna be a múlt démonait felidéző vitákba.

A cseh politikusok elismerték: a nyilatkozat legfőbb célja megnyugtatni a közvéleményt, első-sorban a cseh határvidéken élőket, hogy nem kell a helyzet revíziójától tartaniuk. A kitelepített szudétanémetek helyét ugyanis azóta természetesen már rég elfoglalták a csehek, akik egy része az európai uniós csatlakozással összefüggésben most attól tart, hogy a dekrétumok esetleges érvénytelenítése következtében elveszítheti vagyonát.

A parlamenti nyilatkozat, azon kívül, hogy szinte ünnepélyesen megerősítette a bebetonozott cseh hivatalos álláspontot, a gyakorlatban nem oldott meg semmit. Számunkra az sem érdektelen, hogy Magyarországgal és a magyarokkal a dokumentum nem is foglalkozik. Úgy tesz, mintha a magyarokat a dekrétumok nem is érintették volna, mintha Beneš a németek mellett a magyaroktól nem is akart volna megszabadulni. Mintha nem lett volna Potsdam, amely nem hagyta jóvá a magyarok kitelepítését, minek után Prága kierőszakolta a magyar–szlovák lakosságcserét, illetve 45 ezer szlovákiai magyart csehországi kényszermunkára vittek. Ezek mind sérelmek, jogtalanságok, ismert tények. A magyarok teljes mellőzése azért is furcsa, mert az elmúlt hetekben unos-untalan Csehországban azt hallotta az ember, hogy a Beneš-dekrétumok érvénytelenítéséről szóló vitát Orbán Viktor robbantotta ki. S ha már egyszer így van, ám legyen, de azt viszont talán a csehek sem képzelik el, hogy Magyarország miniszterelnöke a kitelepített szudétanémetek nevében emelt volna szót, s nem pedig a magyarok ügye nyomná szívét...

Nyilván a csehek is jól látják, hogy egy parlamenti nyilatkozattal a Beneš-dekrétumokkal összefüggő problémákat még nem oldották meg, sőt még csak a szőnyeg alá sem söpörték őket. Bizonyára nem véletlen, hogy Václav Klaus a héten is egy választási gyűlésen hangsúlyozta: a Polgári Demokratikus Párt azt követeli, hogy Csehország kapjon biztosítékot arra vonatkozóan, hogy uniós csatlakozása után senki sem fog hozzányúlni a II. világháború következtében kialakult jogi és vagyoni viszonyokhoz. Érdekes: Klausék ezt annak ellenére is követelik, hogy az Európai Unió bővítési biztosa, Günter Verheugen, nemrégiben Prágában is biztosította a cseheket: a dekrétumok nem függnek össze a csatlakozással, ezért ezt a kérdést Brüsszel nem tűzte és nem is kívánja napirendre tűzni. Minden bizonnyal tehát másról van szó. Még ha a németek, osztrákok vagy a magyarok hivatalosan nem is fogják követelni a Beneš-dekrétumok érvénytelenítését, azt Prága és Pozsony valószínűleg nehezen tudják elkerülni, hogy egyes érintett magánszemélyek előbb vagy utóbb ne forduljanak magánúton jogorvoslatért az európai bíróságokhoz, ami az unión belül a jövőben lehetséges lesz. Erről egyébként Bernd Posselt, a kitelepített szudétanémetek szövetségének elnöke is szólt a Cseh Televíziónak adott interjújában. Másrészt a nemzeti érdekek védelme – legyenek azok valósak vagy csak véltek – Csehországban is olyan téma, amely a választási kampány idején voksokat hozhat egy-egy pártnak. Klausék bizonyára ezzel is számolnak, ha ütik a vasat, amíg forró. Csehországban június közepén választanak, s meggyőződésem: akárcsak a most lezajlott magyar választási kampányban, pártérdekeket nemzeti érdeknek mondva bizony még sokszor hallunk majd a Beneš-dekrétumokról.