Powell missziója

Fontos év lesz a világpolitikában 2005, akár fordulópontot is jelenthet. Powell amerikai külügyminiszter a hét végén visszatér a Közel-Keletre, ahol az elmúlt hétvégét is töltötte, ami bizonyítja: Washington nemcsak felismerte, hogy a terrorizmus elleni harcnak, a radikális iszlám szervezetek eliminálásának egyik kulcskérdése az izraeli–palesztin viszony rendezése, hanem elszánta magát a megoldásra. Ezúttal a fő téma a kvartett neve alatt futó, valójában főleg az USA bábáskodásával kidolgozott, útitervnek nevezett csomag, amely 2005-re az önálló palesztin állam megteremtését is tartalmazza. Bush elnök nemrégiben azt mondta, az amerikai katonák addig maradnak Irakban, amíg meg nem szilárdul az új rendszer – amely semmiképpen sem lehet iráni típusú (síita) iszlám diktatúra –, vagyis akár még két esztendeig. Könnyű kiszámolni: 2005-ig tolta ki az amerikai katonai jelenlét határidejét. Nem valószínű, hogy pusztán véletlen egybeesésről lenne szó. Az tény, hogy a Bush-adminisztráció vagy százezerrel akarja csökkenteni Irakban állomásozó katonáinak számát, helyükbe – az iraki lakosság és a nemzetközi közvélemény számára is elfogadhatóbb megoldásként – nemzetközi erőket telepítenének. Egyelőre csak találgatások, sajtóhírek szólnak arról, hogy az USA mindezzel együtt négy katonai bázist tartana fenn Irakban, tehát a teljes kivonulás szóba sem jöhet. Ami érthető, ha Amerika a közel-keleti rendezés ütőerén kívánja tartani a kezét. Tehát Iraknak nemcsak a Szaddám-rezsim bukása előtt volt stratégiai jelentősége a térségben, ez a szerepe megmarad, természetesen alapvetően más hangsúlyokkal. Elég a térképre nézni: Irak Szíria és Irán között terül el. Eddig Bagdad mellett ez a két ország nyújtotta a leghathatósabb támogatást a zsidó állam likvidálására felesküdött szélsőséges iszlám-palesztin szervezeteknek, ezért az elmúlt hetekben ez a két állam volt a nagyon kemény amerikai figyelmezetések-fenyegetések fő címzettje is. Az amerikai katonai jelenlét mindenképpen visszatartó erőt jelenthet a békefolyamatot nem egyszer szó szerint is felrobbantó radikálisok számára. Mindettől eltekintve, nagyon bonyolult és nehéz folyamat lesz az izraeli–palesztin béke megteremtése a sok évtizedes kudarcsorozat után. Az említett, három szakaszos útitervnek csak a fő körvonalait ismerjük, a részleteket nem. Azt sejteni lehet, hogy tele van buktatókkal, Izrael máris tizenöt pontban foglalta össze megjegyzéseit-kifogásait. A kezdet, vagy mondhatjuk úgy, hogy az első szakasz legfontosabb feltételei a palesztin terrortámadások leállítása, a szélsőséges csoportok felszámolása, a másik oldalon pedig a zsidó telepek építésének leállítása – többnek a felszámolása is –, az izraeli hadsereg kivonulása a második intifáda alatt újból megszállt palesztin területekről. De még ezeket a látszólag pofonegyszerű kritériumokat is lehet eltérően értelmezni. A palesztin vezetés felrója: Izrael azt szeretné, ha a szélsőségesek lefegyverzését könyörtelen fegyveres harc útján valósítanák meg, tehát valamiféle palesztin polgárháború árán. Ők először tárgyalni akarnak a fegyverletételről a Hamásszal, az Iszlám Dzsiháddal, az al-Aksza Mártírjainak Brigádjaival. Más kérdés, hogy ezek önként talán sosem teszik le a fegyvert, ezért fontos hátországaik – Szíria és Irán – kiiktatása az iraki amerikai katonai jelenléttel is. Egyébként vannak biztató jelek és még nagyobb számban kérdőjelek. A legfontosabbak: biztató az új palesztin kormányfő, Abbász elszántsága. Kérdés, mennyire sikerül kiiktatni az USA és Izrael számára elfogadhatatlan Arafatot. Ma még nem tudni, mit hoz az izraeli belpolitikában Micna távozása a Munkapárt éléről, sikerül-e ismét tető alá hozni egy nemzeti egységkormányt. Sokat elárul, hogy például Arafat ettől fél a legjobban.