Porfelhő Folyamközben

A húsvétról illenék írnom, rózsavízről és hímes tojásokról, de Mezopotámiában, a Folyamköz országában, „ahol a folyók a Paradicsomot övezik, ahol a folyók a partokat, a partok a folyókat ölelik”, nagy ma a káosz, képtelen vagyok illatokkal, locsolkodással foglalkozni, a feltámadás, az újjáéledés is mintha odébb volna még. Megrázó a halottak és sebesültek látványa, legalább annyira a fosztogatás remegő, porfelhős képei, ahogy az ókor legrégibb civilizációjának, a legrégibb jogi emlékeknek a földjén emberek futnak hátukon hűtőszekrénnyel, mosdókagylóval, székekkel, rozzant taligák megpakolva mindennel, ami mozdítható, a vállakon vagy kebelhez szorítva a bagdadi múzeum több ezer éves kincsei, melyek között látni vélem az uruki és az uri szertartási edényt, a Tell Agrab-i vázát, sumer férfiszobor torzóját, az esnunnai női szobrot, a kalhui elefántcsont faragványt. Mi lesz e felbecsülhetetlen értékű kincsekkel? Vissza tudja-e szerezni az emberiségnek a szabadság, ha majd láza csillapul, és rendbe jön, rendet szül? Persze, egy sereg tárgyi emlék sorsa már a múzeumban megpecsételődött, a rablás mámorában, ütésektől, rúgásoktól törtek rekonstruálhatatlan darabokra. Az egyetemes kultúra vesztesége ez, tehát emberi veszteség, csak talán nem annyira fájdalmas, mint az emberhalál, különösen a hozzátartozók szívében. Az Eufrátesz és a Tigris sok vért látott már, a két folyó évezredeken át volt csendes tanúja dinasztiák önkényuralmának, magukat istennek kikiáltó királyok zsarnokoskodásának, hadjáratoknak és deportálásoknak, pusztulásnak és paloták építésének, felmerül hát a kérdés, laikusként utólag okoskodva: ha már, akkor nem lehetett volna kicsit másként, kicsit átgondoltabban, szervezettebben eltakarítani a diktatúrát ezen a békétlen földön, és éppen azért, mert – paradoxonnak tűnhet bár – ez a föld, a Folyamköz egyszersmind az egyetemes emberi kultúra egyik ősrégi bölcsője? És a mából a holnap még csak nem is látszik. Elképzelhető, hogy valóban befellegzett a politikai utópiáknak, hogy a piac határtalan uralomra tett szert, hogy a gazdasági elvek kényszere az élet minden területét fenyegeti? „Létezik még egyáltalán egy gazdaságon túli világ”? A jelek mást mutatnak, Irakon túl is. „Azt mondják – idézem egy közép-európai folyóirat egyik esszéjéből –, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni – megbocsáthatatlan tévedés! –, azaz összetévesztik a folyót a vízzel, amit a folyó visz. Mintha összetévesztenék a táncot a táncosnővel. Be lehet lépni ugyanabba a folyóba – nagyon is –, még ha a partot be is nőtte a nád, és ha a part közelében váratlanul meg is jelenik egy homokzátony. Épp a folyók jelentik a változatlanságot a világ jelenségei között, időben is, térben is.” Köztük az Eufrátesz és a Tigris, ahol talán sértetlenül vészelte át az újabb háborút Óannész, a haltestű, emberfejű, emberkezű, halfarkú mesebeli lény, aki a legenda szerint megtanította az emberiséget városokat és templomokat építeni, valamint sok más munkára, mi több, törvényeket is hozni. Szükség lesz a tudományára.