Politikai morbid

Politikusokhoz fűződő szakmai kapcsolatában is legyen az ember jóhiszemű. Ehhez ragaszkodva már legalább egy hete azt próbálom szondázni, hogy a legesélyesebbnek minősített három államfőjelölt hogy is áll a közéleti bátorsággal. Pontosabban: hogy állt. Tehát nem most, amikor már nem kell kurázsi ahhoz, hogy az ember kinyilvánítsa, mondjuk, a polgári demokrácia, a sajtószabadság vagy a máshogy gondolkodás iránti vonzalmát, hanem teszem azt 1971-ben, vagy éppen 1989 novemberének első napjaiban. Kell a jóhiszeműség, de nem árt, ha a pofára esést kerülendő meg is alapozzuk.

Gyakran eszembe jut Milan Kňažko. Politikusként sok olyan „húzása” volt, amely fölöttébb megnehezítette, hogy jóhiszemű legyek iránta. De aztán eszembe jutott az a néhány november végi nap...

A három legesélyesebbnek tartott elnökjelölt személyével kapcsolatban mindaddig képtelen vagyok állást foglalni, amíg meg nem tudom, Schuster, Mečiar és Kukan életében volt-e legalább egyetlen pillanat, amikor az éppen aktuális kincstári álláspont helyességét tagadva mertek nemet mondani. A nemet mondás bátorsága akár kvalifikáció is lehet az államfői posztra...

Kukanról e tekintetben egyelőre csak annyit tudok, hogy halált megvető bátorsággal kinyilvánítja: ha hiszi a plebsz, ha nem, Mikuláš Dzurindánál rátermettebb miniszterelnököt még nem hordott hátán e sárgolyó. Schustert 1989 őszén ismertük meg. Annyira megismertük önközpontúságát, hogy nehezen tudjuk róla elhinni: a rendszerváltás előtt akár egy halk „nem” elrebegésére is lett volna ideje. A közéleti oroszlánkodásának egy ilyen kis országban lenne nyoma, ha lett volna oroszlánkodás. Politikai elitünket nem olyan fából faragták, hogy kiválóságai szerénykedve elhárítanák magukról a rendszerváltás előtti máshogy vélekedésre utaló fámát. Végül pedig Mečiar, a politikai arcképcsarnok legmarkánsabb és legellentmondásosabb figurája. A három legesélyesebbnek tartott elnökjelölt közül ő az egyetlen, aki a rendszerváltás előtti nemet mondásban hagyott némi nyomot maga után. Legalább annyit, hogy 1970 után kizárták a kommunista pártból. Ez is valami. Csakhogy három miniszterelnöksége alatt mind a belpolitikában, mind a külkapcsolatokban nehezen feledhető események fűződnek a nevéhez. Nehezen feledhetőek, gondolják mindazok, akiknek az a mániája, hogy Szlovákiában legalább egyetlen közéleti méltóságnak – az államfőnek – kommunista múlt nélkülinek kellene lennie.

Fényképük ott virít az újságok címoldalán. Ők hárman és megcsinálóik talán jobban ismerik a szlovákiai emberek politikai ízlését, mint az összes történész és politológus együttvéve. Morbid ötletekben nálunk nincs hiány. Szlovákia, ha tengere lenne, legnagyobb óceánjáróját talán Titanic II-re keresztelné.