Piszkos pelenka és kollektív bűn

Tényleg jókat mondott, igaz, egy államfőtől higgadtabb megnyilvánulást vár el az ember, nem ilyen izgága-hisztérikusat, na de nem meglepő ez, tudjuk, honnan fúj a szél. Nevetek és legyintek: várható-e más?

A dekrétumok (minket közvetlenül érintő része) vörös posztó. Ebben az országban automatikusan begurulnak, amint erről szó esik. Olyan ez, mint amikor megszólal a rossz lelkiismeret, s tűzzel-vassal támadunk neki, hogy elhallgattassuk, nehogy még kiderüljön, rossz fát tettünk a tűzre. És hát a tá-madás a legjobb védelem, mert azért már kiderült, a rossz fa tűzre rakása, csak akit érint, nem vallja be. Vagyis nem meglepő ez. Aki pedig megnyitja ezt a kérdést, tudhatná, be nem gyógyult sebben vájkál. Kellemetlen. Inkább ne birizgáljuk, végül Csehszlovákia megnyerte a II. világháborút. Csakúgy, mint az osztrákok. Ők is sokáig a lerohant, megszállott, üldözött nemzet pozíciójában tetszelegtek; nem emlékeztek, milyen lelkesen üdvözölték a barna diktátort, s milyen tevőlegesen vettek részt halált hozó kalandozásában. Persze voltak ott is ellenállók, Szlovákiában is akadtak ilyenek, mi több, de ez nem azt jelenti, hogy mindenki ellenálló volt.

Azt nyilatkozta tehát az államfő, az inkriminált dekrétumok a múltat jelentik. Értsd: söpörjük a szőnyeg alá. A kérdés csupán az, hogyan lehet így a múltat földolgozni. A dekrétumok a németek és a magyarok ellen irányultak. Szlovákia mai német és magyar lakosságának zöme akkor még nem élt. Következésképp nem is kell tőlük bocsánatot kérni, hiszen nem érintettek az ügyben – mármint az államfő logikája szerint, aki nyilván nem veszi észre, mennyire élő múlt ez, minden következményével máig hat, elsősorban a közfelfogásban, arról nem is beszélve, mennyire éltetik ezt a szemléletet a szocialista internacionalizmuson nevelkedett, ma pedig az európaiságot hangoztató politikusok. Azt is megtudtam az államfő nyilatkozatából, hogy a II. világháború kimenetele világossá tette, mit kell tenni a fasizmus csatlósaival. S mivel a dekrétumokról van szó, ebből az is világos, igazságos volt a németeket és magyarokat kollektív bűnnel sújtani, ezt a holokauszthoz hasonlítani – micsoda túlzás, hiszen nem gázosítottak el senkit, „csak” megalázták, kikergették, marhavagonokban áttelepítették, mindenüktől megfosztották, iskoláikat és templomaikat bezárták. Az igazságtételért tehát miért volna szükséges bocsánatot kérni? Dehogy Tiso és társai, hanem a németek és – főleg – a magyarok, mivel németek Szlovákiában már alig vannak, és Magyarország nincs abban a gazdasági helyzetben, mint Németország. Mondom: nem meglepő mindez.

Annak idején volt egy vicc a modern kor csodájáról, hogy az NSZK-ban él az összes fasiszta, az NDK-ban pedig az összes antifasiszta. Nálunk is így osztották el (utólagosan) a szerepeket: kizárólag a németek és magyarok voltak a fasiszták, a szlovákok a felkelésben harcoltak. Én ugyan nem hiszem, hogy az embertelenségnek nemzetisége volna, ám úgy látszik, rosszul hiszem. Mert mire jó a történelem, ha nem arra, hogy saját nacionális szájunk íze szerint deformáljuk? Ki tehet akkor róla, hogy a történelmi ismeretek némileg hiányosak és szelektáltak? Bár a szlovák államfő tudhatná, hogy a bécsi döntést a Szlovák Állam kérte, s hogy az egész lényegében Hitler cselszövése volt. Ha valamin meglepődni lehetne, úgy azon, hogy ennek még ma is bedőlnek, de ha jól meggondoljuk, ez sem meglepő. Mint ahogy az sem, hogyan lehet annyira azonosulni Benešsel, aki – cseh létére – a szlovákok csehszlovákiabeli (vélt vagy valós – de ez egy más téma) elnyomásának nem lényegtelen részese volt. Ha előnyös a szőnyeg alá söprés ügyében, miért ne.

Tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, amiért az államfő, miután fölismerte, hogy a dekrétumok megnyitása ma rosszabb a magyarok, mint a szlovákok számára, annyi gondos szeretettel vigyáz rám, s óva int a múlt boncolgatásától. Még kiderülne, hogy a Beneš-dekrétumok értelmében háborús bűnös létemre annak idején nem büntettek meg eléggé, s utólag kéne tenni valamit ez ügyben. Igaz, hogy esetemben a pelenka bepiszkítását kéne fasiszta tettnek minősíteni, na de miért csodálkoznék én ezen egy országban, ahol kollektív bűn ugyan van, kollektív jog viszont (állítólag) nem. Természetes dolgokon ne csodálkozzon az ember.