Pillantás a térre. Tisztelgés a tisztességesek előtt

Kommunista múltja, szovjetunióbeli előélete mennyire határozták meg gondolatait és tetteit, a magyarsághoz való ragaszkodása mikor és menynyiben volt képes felülírni a pártfegyelem által megkívánt ideológiai kötődést. Igen, ő annak a generációnak a tagja volt, akiknek politikailag állandóan egyensúlyozniuk kellett, akik soha nem tudhatták pontosan, mit hoz a holnap: felemelkedést-e, újabb esélyeket – vagy börtönt, esetleg bitófát. Ehhez képest villámgyorsan képes volt felmérni a helyzetet akkor, október 23-a estéjén: amikor az akkor divatos pártbikkfanyelven, az ilyen fellépések kötelező forgatókönyve szerint kimondott megszólítást – elvtársak! – a tömeg kifütyülte, azonnal képes volt váltani. A polgártársak, magyarok megszólításra a tömeg már fergeteges tapssal válaszolt. Azon gondolkodom, a benne lévő lélek-iránytű gyors helyzetfelismerő változása vagy a mindig is benne lévő megalkuvás volt-e az, ami ezt kimondatta vele. Tényleg új fejezetet nyitni akaró felismerés volt ez, vagy akkor kezdődött élesbe forduló sodródása a különféle tömegjelenségek után?

Nézem az arcát, és arra gondolok, hány Nagy Imre tér vagy utca van a világon, mennyi rá – és a forradalomra – emlékeztető emlékhely, emléktábla. S arra a pár nappal azelőtti pozsonyi beszélgetésre is gondolok, amikor egyik beszélgetőpartnerem – képzett, tisztességes szlovák értelmiségi – azt mondta, ő nem látna semmi kivetnivalót abban, ha Pozsonyban Gustáv Husáknak emléktáblát vagy mellszobrot állítanának, mondjuk, akár a szülőhelyén. Ez csak a tényt rögzítené, mondta beszélgetőpartnerem, az igazságnak megfelelően azt, hogy ott egy jelentős politikus született.

Ellenkeztem. A szobrok, emléktáblák, emlékhelyek létrehozatala egy értékrendet hivatott hirdetni. Azt, hogy mi vitte előre a társadalmakat, és mi fagyasztotta le őket. A husáki normalizáció letörte az éltető erőket, az ideológiai bigottság győzelmét jelentette az új dinamikák felett. Erkölcsi, politikai elítélésre, nem felmutatásra méltó. Az egészséges társadalmi értékrendet ez szilárdítja: a piedesztálra emelés csak szétmarná, egyre relativisztikusabbá tenné az amúgy is ezer sebből vérző társadalmi igazságosságtudatot.

Arra gondolok, lesz-e valaha köztéri szobra a magyar alternatívának, Kádár Jánosnak. Annak a Kádárnak, aki több mint háromszáz embert végeztetett ki 1956 után, többet, mint Ferenc József 1849 múltán. Annak a Kádárnak, aki a nyolcvanas években valóban közkedvelt volt nemcsak Nyugaton, hanem a saját társadalmában is. Aki akkor simán megnyerte volna az esetleges szabad választásokat is Magyarországon. S akit annyira gyűlölnek valakik, hogy még a sírját is feltörték: földi maradványainak egy része, beleértve koponyáját is, ma ismeretlen helyen van. Pedig az is kétségkívül igaz, hogy ez az ember Moszkva támogatásával konszolidálta Magyarországot, s a hetvenes-nyolcvanas években kétségkívül a keleti blokk legvidámabb barakkjává tette.

Ültünk Boross Péter volt magyar miniszterelnökkel pár méterrel arrébb, Kossuth téri irodájában, és közelgő pozsonyi látogatásáról beszéltünk. Sok minden felmerült az eszmecsere folyamán, nemzetpolitikai összefüggések is. Péter bácsi egyszer csak mondott egy súlyos, megkerülhetetlen mondatot: „Úgy néz ki, ez bennünk van, magyarokban, hogy a lelkünkben meg nem emésztett terheknek évszázadonként fel kell robbanniuk, még akkor is, ha ezzel teljesen irracionális folyamatokat indítanak be, még akkor is, ha teljesen világos, hogy nincs esély a győzelemre. Ilyen volt a Rákóczi-szabadságharc, ilyen 1848–49, s ilyen 1956 is.”

Bénító mondat, valahol nagyon rólunk szól. S persze, mondaná azonnal az ember, hogy a világ egyetlen forradalma sem úgy tört ki, hogy valakik leültek egy asztalhoz, osztottak, számítottak, s utána kimentek az utcára. Biztos, hogy a fluidum, amely kirobbantja a forradalmakat, más anyagból van – nemcsak nálunk, magyaroknál: mindenkinél. S fölülről és utólag szemlélve a forradalmak hatásait, nagy hibát követ el az, aki csak a pillanat szempontjából elemzi őket. Mindhárom katonailag vesztes szabadságharcunk, melyeket a durva túlerő tört le, ugyanis rengeteget adott a magyar léleknek, a magyar történelmi folyamatoknak. Belső energiákat szabadított fel, amelyek hozzájárultak a nemzet felemelkedéséhez. A Rákóczi-szabadságharc lendkerékként szolgált a 18. századi megerősödési folyamatokhoz, 1848–49 a 19. század végén történt felemelkedéshez, 1956 pedig 1989–90-hez. Történelmi távlatból mindháromnak igaza volt, mindhárom valószínűleg nemcsak elkerülhetetlen, de szükséges is volt, mindhármat méltán ünnepeljük. Lelkünk, nemzettudatunk máig ható tartóoszlopai.

Vissza a pozsonyi beszélgetéshez: mint oly gyakran, kis idő után itt is megjelent a szlovák–magyar összehasonlítás. Nem mi, szlovák barátunk hozta ezt elő. A szlovák értelmiség egy része méri gyakran magát velünk, magyarokkal.

Abban még úgy-ahogy egyetértettünk, hogy 1968 egy gyenge sóhaj volt csak 1956-tal összehasonlítva. Abban is, hogy Husák mint bigott konszolidátor (s hozzáteszem: mint magyarokat kitelepítő nacionalista a negyvenes évek második felében) sokkal negatívabb szerepet játszott, mint Kádár. – De Dubček – próbálkozott szlovák barátom.

Ha a Dubček mint reformátor képet a Nagy Imre mint reformátor képpel vetjük össze, akkor ez valószínűleg összehasonlítható. Mindkettőnél ott van a tisztázatlan szovjetunióbeli háttér (ez Nagy Imre esetében sötétebb), mindkettőről elmondható, hogy amikor lehetőségük volt rá, megpróbáltak lazítani a kommunista diktatúra szorításán. Kérdés, mennyire voltak hajlandók látni és hallani korukban, magyarán: mennyiben maradtak meg hithű kommunistának, vagy mennyire távolodtak el az embertelen eszméktől. Ezen a ponton kétségkívül úgy tűnik, Nagy Imre ment el messzebbre az úton, hiszen ő be is jelentette, hogy Magyarország bevezeti a többpártrendszert, kilép a Varsói Szerződésből és semleges állammá válik. Kérdés persze, mennyiben volt ez akkor okos bejelentés.

Sok mindent lehet életük folyamataiban mérlegelni, s még utólag is nehéz kideríteni, mit tettek igazi meggyőződésből, és mit a körülmények hatására. Van azonban egy pont, ahol Dubček kihull a ringből, s Nagy Imre felmagasztosul.

Amikor világossá vált, hogy azoknak a folyamatoknak, melyekben ők vezető szerepet játszottak, végük, a sors mindkettőjüket egy teszt elé állította: döntéseikkel elmondhatták, mennyire gondolták komolyan azt, amit hirdettek. Nagy Imrének kétszer is felajánlották, hogy miniszterelnök-helyettes lehet Kádár kormányában, ha megtagadja a forradalmat. Nagy Imre nemet mondott, inkább a halált választotta.

Dubček igazi pártbürokrataként viselkedett: elfogadta a jelentéktelen ankarai nagyköveti posztot, mintegy hozzájárulva az 1969 utáni gerincferdítő folyamatokhoz való falazáshoz. 1989-beli kisfiús zsebkendőbe sírása azért, hogy nem ő lehet Husák utódja a prágai várban, csak szerves – és némi szenilitással is fűszerezett – folytatása a dubčeki pártbürokrata habitusnak.

Nézem Nagy Imre arcát, és arra gondolok, soha nem fogom tudni neki megbocsátani utolsó, november 4-ei rádiónyilatkozatát, amelyben közvetve ezreket küldött a halálba. A pesti srácok, akik hittek neki, s ennek alapján hitték, hogy megfordítható a folyamat, lőttek az utolsó töltényig. („Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van” – mondta, majd otthagyván csapot-papot, átballagott a jugoszláv nagykövetségre, menedéket kérni.) Ez nem pötty Nagy Imre arcán, ez a fél arcot beárnyékoló tisztességtelenség, amely mélyebb, mint a Szabad Európa rádió azokban a napokban tanúsított felelőtlensége.

Mégis: dráma nemcsak az ő élete, nemcsak egész 1956, de dráma Kádár sorsa is, s görög dráma mélységeit éri el a Kádár János–Nagy Imre viszony is. Nem ők rendezték így, a sors intézte, hogy 1989-ben a Legfelsőbb Bíróság abban az órában mentette fel Nagy Imrét a hazaárulás vádja alól, amikor Kádár János meghalt.

A magyar társadalom azonban megosztott, mint ahogy megosztott volt 1989-ben és 1956-ban is. A történészek, a politikusok szokásos relativizáló érveléseikkel néha nemcsak árnyalják, hanem torzítják is a képet, rossz szolgálatot téve a társadalmi igazságérzet, a társadalmi tisztánlátás igényének. Ám ezen a ponton is megszólalt a sors, egyértelmű voksot téve le a Kádár–Nagy vitában.

Hallgatom Kádár János utolsó, 1989. április 12-én elhangzott beszédét, amelyet az MSZMP KB ülésén mondott el. Egy lelkileg széthullott ember szavai ezek, aki lényegében beleőrült abba, hogy Nagy Imrét az akasztófára küldte.

A diktátor lelkiismerete szólalt meg? A lélek mélyén megbúvó elemi tisztesség? Vagy csak a lelket szétmaró betegség – esetleg gyógyszerek – hatása?

Döbbenetes, drámai, tanulságos. Mint az egész 1956-os történet.
Csáky Pál