„Mindig azt mondtam, amit gondolok, és nem azt, amit illik”

A Kettesben című, 1975-ben megjelent riportkötete előszavában azt kérdezi öntől a riporter, hogy ha saját magával készíthetne interjút, mi lenne az első kérdése. Erre azt válaszolta, hogy az, mennyire szereti saját magát. Szóval: mennyire szereti ön ma Szilágyi Jánost?
Odavagyok magamért!

Idén volt nyolcvanhét éves. Sokszor azt tapasztaljuk, hogy minél idősebb az ember, annál zárkózottabb lesz, és nem szeret beszélni a régi dolgokról, pláne saját magáról, vagy éppen ellenkezőleg: talán olyan dolgokat is elmond, amit később aztán megbán. Ön hogy van ezzel?
Miután az egész életem a nyilvánosság előtti szereplésből állt, és az volt a munkám, hogy hallanak vagy látnak a tévében vagy a rádióban, és a személyiségem is ilyen a mindennapi életben, ezért nem nagyon hallgatok el dolgokat. Azt gondolom, hogy nincs semmi értelme. Például, ha egy ötvenkét éves nőtől megkérdezik, hogy hány éves – amire azt mondják ugye, hogy nem illik –, és azt válaszolja, hogy negyvenegy. Miért? Hisz látni rajta, hogy nem annyi, sőt, hatvankilencnek néz ki egyébként. Őszintének lenni egész egyszerűen kifizetődőbb.

Szereti, ha önt faggatják, vagy még mindig jobb a mikrofon másik oldalán lenni és kérdezni?
Azt mondanám, érdekel, hogy az, aki velem szemben ül, mit fog tőlem kérdezni és hogyan reagál a válaszaimra. Számomra ez mindig egy szakmai találkozás.

Milyen embernek tartja magát? Mit gondol saját magáról?
Ha egy szóval kellene kifejezni, akkor azt mondanám, hogy szerintem én jó ember vagyok. Nem szoktam gonoszkodni, nincsenek az életemben olyan történetek, hogy valakikkel durván kitoltam vagy átejtettem volna. Nem jóságos ember vagyok, de azt abszolút nyugodt szívvel tudom kimondani magamról, hogy egy normális, jó ember. El is voltam tulajdonképpen kényeztetve, mert mind a családom, mind a barátaim és a kollégáim részéről szeretve voltam. De szerettek talán az emberek is, és nem kerültem soha olyan helyzetbe, hogy nagyon sokáig kelljen sziszegnem valamilyen rossz esemény után. Hogy ezt nem így kellett volna, vagy máshogy is lehetett volna csinálni.

Sok öröm van a mai életében is?
Öröm a mai életemben kevés van. Ennek elsősorban a korom az oka. Már egy csomó mindent nem tudok csinálni. Nincs annyi munkám, mint régen, sőt, mondhatnám, semmilyen munkám nincs. Nem tudok felszaladni a Hármashatár-hegyre, amint azt régen oly sokszor megcsináltam. Volt egy kutyánk, igazából a lányom kutyája; egy okos, szerető német juhász, a Fruti. A Hármashatár-hegyen van egy nagy rét, ott sétálgattunk a lányommal. Elég látogatott hely, főleg vasárnap. Fruti korábban elvégzett valami kutyasulit, ott megtanult egy trükköt, hogy a lányom feltart egy seprűnyelet, és „hoppá, ugorjra” Fruti azt átugorja. Nyél nem volt, térdre ereszkedtem, mondom a kutyának, hogy „ugorj!”, az meg a hátam mögé ment és gyereket akart nekem csinálni. Sose fogom elfelejteni. Az emberek a következőt látták: megy a Szilágyi, akit többé-kevésbé ismernek, komótosan térdre ereszkedik, szól a kutyájához, az meg elkezdi őt hágni. Annyira megmaradt bennem ez a történet, hogy magam sem hiszem el, pedig igaz.

Olvastam, hogy a késés nagyon zavarja. Mi az, ami még fel tudja bosszantani?
Azt hiszem, a linkség. Meg az, ha hazudnak nekem valamiről hosszan, és nem csak azért, mert valami nagyon kellemetlen, és gyorsan ki akarják vágni magukat.

Ez azt jelenti, hogy a kis kegyes hazugságokkal szemben elnéző?
Igen. A komoly, életbevágó hazugságokat nagyon nehezen tudom kezelni. Meg ha valaki velem direkt ki akar tolni.

Egy gyönyörű házban él. De azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképp egy villában. Hogyan jutott hozzá?
Ez egy jó történet. Ezzel a házzal szemben lakott Halász Jutka. Egyszer hazavittem őt valami fellépésről, és akkor mondta, hogy nézzem meg ezt a házat vele szemben, ami épp eladó. A közelben laktunk, másnap eljöttem és bekopogtam. Kijött egy pasas, aki körbevezetett. Elmondta, hogy ez egy belügyes ház, a belügytől kapta, és ha jól emlékszem, havi egyforintos részletért tudott ott lakni. Azt mondta, hogy eladná a házat harmincezer forintért. Ez 1997-ben volt. Hazamentem, elmondtam az egészet a feleségemnek, aki eljött velem, megnézte a házat, és azt mondta, hogy jó. Így kerültünk ide. Persze, akkor messze nem így nézett ki, ahogyan most. Le volt pusztulva, romos volt, sokat kellett rá költeni. Nagyon szeretünk itt lakni, de már csak ketten vagyunk, úgyhogy elég nagy nekünk.

Néha mesél a szüleiről, de az édesanyjáról kevesebbet.
Anyám munkáscsaládba született, maga is munkáslány volt. Egy szövőgyárban volt fonónő. Egyébként nyolc testvére volt. Minekután az apám a kommunista mozgalom tagja volt, valahogy megismerkedtek, és így lettem én. Apám külkeres volt, állandóan külföldön dolgozott, ezért gyakorlatilag alig láttam, és nem is volt vele nagyon kapcsolatom. Anyámmal voltam jobb viszonyban.

Egyszer viszont sikerült alaposan kihoznia a sodrából az apját, kapott is egy pofont tőle. Miért?
Álltunk a konyhában, anyám valamilyen rántást csinált. Lehettem olyan tizenhárom éves. Apám nagyon lelkes kommunista volt, és épp arról beszélt, hogy ez a kommunizmus milyen jó dolog. Én meg azt mondtam neki, hogy „apu, én nem akarok kommunista lenni”. Na, ekkor kaptam egy pofont. Életem első és utolsó pofonja volt, amit a szüleimtől kaptam.

És mi a helyzet a gyermekotthonokkal? Kétszer is hosszabb időt töltött a testvéreivel „intézményi gondozásban”. Másodjára majdnem három évet a Sztehlo Gábor-féle „gyermekköztársaságban”, Gaudiopolisban. Ezt hogyan élte meg?
Először a háború után volt, amikor a szüleim bevarrtak egy intézetbe. Mint utóbb anyám mesélte nekem, valamelyiküknek kialakulóban volt egy viszonya valakivel, és nem akarták, hogy ennek szem- és fültanúja legyek. Másodszor 1951-ben, amikor az apám Argentínában lett egy külkereskedelmi kirendeltség vezetője, és minket intézetekben meg rokonoknál helyeztek el.

Az elkötelezett kommunista apja nem tudta elintézni, hogy elvihesse önöket is magával? Vagy attól tartott, azt gondolnák, hogy a családjával disszidál?
Elintézhette volna. A pártnak akart tenni egy szívességet, hogy minket itt hagyott. Később, amikor már a halálos ágyán feküdt, azon a belgyógyászati klinikán, ami a Rádiótól pár lépésnyire volt, átjártam hozzá. Igazán először az ágyán ülve beszélgettünk őszintén és hosszan. Akkor megkérdeztem tőle, hogy apu, ez az egész kommunistapárt-dolog hogy a fenébe van, hisz te koncertekre jársz, kiállításokat nézel, abszolút kultúrember vagy. Mi a francot keresel te ebben a mozgalomban? Akkor a következő példát mondta. Képzeld el, hogy van valaki, aki az anyját betegesen tiszteli, szereti, rajongva néz föl rá. És egyszer csak kiderül, hogy az anyja a város lotyója. Ez a kiábrándulás volt apám számára 1956, amikor számára is kiderült, hogy a dolgok egyáltalán nem úgy működnek, ahogy ő gondolta. Akkor letette a párttagkönyvét, és soha a közelükbe sem ment többé. Akárhogy is, évtizedek teltek el, de azt, hogy minket akkor évekre itthon hagytak, máig nem tudom nekik megbocsátani. Egyszerűen nem értem. Ha nekem volna három gyermekem és elmennék évekre külföldre, nem tudom elképzelni, hogy őket itthon hagyom és berakom egy intézetbe. És ők ezt megcsinálták. Ez apámnak a határozata volt, anyám pedig belement. De túléltük. Annak ellenére, hogy nem szerettem az intézeti életet, és semmiféle közösségi életet nem szeretek, ahol valamit egyszerre kell csinálni.

Mire gondol?
Például ahol egyszerre kell enni, ugyanabban az időben kell lefeküdni aludni, és mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak. Ezeket a helyzeteket én mélységesen utálom. Például életemben nem viseltem gyászkarszalagot vagy kitűzőt, és ezért sem akartam katona lenni. Egyszerűen ne forduljon elő, hogy katonaruhában megyek, valaki jön velem szemben az utcán és azt mondja: „Itt egy katona”. Én nem katona vagyok ugyanis, hanem Szilágyi János. A magam számára legalábbis. Tőlem teljesen idegen mindenféle megkülönböztető jel, ami arra utal, hogy hova tartozom, milyen lelkiállapotban vagyok vagy hogyan éltetem a hazát. Úgyhogy rajtam nem látnak ilyeneket.

Ez azt jelenti, hogy kokárdát sem tesz fel soha?
Soha.

Azért ha temetésre megy, feketébe öltözik?
Attól függ, hogy milyen szerepem van a temetésen, mennyire közeli hozzátartozóm az elhunyt. Ha nagyon közeli barátról van szó, akkor odafigyelek, hogy sötét ing vagy zakó legyen rajtam. Különben nem nagyon érdekel.

Említette az 1956-os forradalmat, ami az apja számára vízválasztó volt. Amikor a forradalom kitört, ön húszéves fiatalember volt. Milyen élményei vannak 1956. október 23-áról?
Néptáncoltam egy jó együttesben, és nagyon komolyan vettem. Aznap épp próba volt a Sztálin-szoborral szembeni – az akkori Gorkij fasoron álló – székházban. Mikor időben odamentem, mindenki fel volt izgatva, és elmentünk a szoborhoz. Többen le akarták dönteni, buszokkal és teherautókkal, de sehogy sem sikerült. Emlékszem, szakadtak a kötelek. Hárman voltunk ott a tánccsoportból, az egyik srácnak eszébe jutott, hogy a közeli Munkácsy utcában van egy lakatos, akinek lehet hegesztője, merthogy ezt a szobrot le kellene hegeszteni. Sosem fogom elfelejteni, hogy a barátom, akivel együtt csapkodtuk a térdünket a próbákon, úgy kezdte a beszédet a lakatossal, hogy „Jó estét kívánok, a forradalmi ifjúság nevében lefoglalom a gázpalackot!” Mire a pasas azt mondta, hogy „Elmész te, fiacskám a p...ba!” De elvittük a gázpalackot az említett ifjúság nevében a Sztálin-szoborhoz. Ott álltam, ahol aztán Kádár és más górék annyiszor, és üvöltöttem, hogy „Ruszkik, haza!”.

Ez mennyire határozta meg a viszonyát a pártállamhoz? Nem volt párttag, de nem volt a hatalom részéről arra igény, hogy a későbbi népszerűségére építve beszervezzék?
Miután ismertek, tudták rólam, hogy teljesen lehetetlen vállalkozás volna engem a pártba bevinni, és nem is próbált senki befűzni. Semmi nem voltam, még KISZ- és szakszervezeti tag sem. Ahol tényleg sokan vannak és ugyanazt kell csinálni, onnan én menekültem.

Tulajdonképpen mi a végzettsége?
Az egyetemre nem vettek fel, mert polgári származású voltam, és ezt be kellett jelölni. A munkás-paraszt származású fiúkat és lányokat sokkal könnyebben felvették...

Bocsásson meg, de azzal a pedigrével, amivel az apja révén rendelkezett, hogyhogy nem vették fel?
Igazság szerint a papírjaimra mindig oda volt írva, hogy polgári származású vagyok, mivel az apám a háború előtt fonal-nagykereskedő volt. Ő mindig azt kérte, hogy azt írjam az életrajzomba, hogy fonalügynök. Abban a korban ugyanis szinte naponta kellett önéletrajzot írni. Tizenhárom éves koromra szerintem már a százhatvanadik önéletrajzomon is túl voltam, és mindben az szerepelt, hogy fonalügynök. Miközben a Rádió vezérigazgatója a Dunavölgyi Bank vezérigazgatója volt. Mégis, amikor három ávós tiszt bejött hozzánk az osztályba, hogy olyanokat keressenek, akik az érettségi után az államvédelemnél szeretnének dolgozni, az első dolog az volt, hogy engem kiküldtek az teremből. Megbízhatatlannak számítottam, ezért kihajtottak, miközben az apám góré volt. Ennyire zavaros volt az a világ. Ezek ma már kedves történetek, de akkor nem így fogtam föl.

Nem végzett egyetemet, rendben. De hogy lett önből riporter?
Szerettem volna egy olyan állást, ahol nem reggel nyolcra kell bemenni és délután ötkor eljönni, közben blokkolni. Ennek a legjobban a mozi és a film világa vagy az újságírás felelt meg. 1957-ben jelentkeztem a Rádióba gyakornoknak. Az 1956-os események miatt akkortájt a Rádióból sokan disszidáltak, sokakat pedig kirúgtak. Emiatt volt hely, ezért vettek fel. Így kezdődött az én rádiós pályám.

Nagyon úgy tűnik, hogy nemcsak a közösségektől, hanem a kötöttségektől is idegenkedett. Ennyire link alak volt, hogy gondot okozott korán kelni és bemenni a munkahelyére?
Ha a könnyedséget értjük alatta, akkor mindig elég link pasas voltam. A Rádióba bekerülve sem vettem a munkát nagyon komolyan. Ki is rúgtak 1961-ben egy nőügy miatt. Miskolcon voltunk egy kollégámmal és barátommal. Akkortájt az úgy ment, hogy ha lementünk vidékre riportot készíteni, több napot ott voltunk. Ilyenkor sok riportot felvettünk, és a teherautóban voltak a magnók. De soha nem volt szállodánk. Mi ezzel a barátommal megszereztük a miskolci stúdiót mint alvóhelyet. Magát a stúdiót használtuk hálószobának, mert minden ki volt párnázva és csönd volt bent. Felszedtünk este két jó csajt, és éjszakára el akartuk vinni őket a szállásunkra, a stúdióba. A barátomnak mázlija volt, mert az ő csaja azt mondta, hogy nem jön. Nekem nem volt mázlim. Másnap, mikor felmentünk a Rádióba, közölték velem, hogy ki vagyok rúgva erkölcstelen viselkedés miatt. Akkor nem tudtam felfogni, hogy ez a kettő hogyan jön össze. De tulajdonképp örültem, hogy ez megtörtént, mert attól kezdve kezdtem komolyan dolgozni, már külső munkatársként. Nagyon odafigyeltem, hogy mit csinálok, és ekkor kezdett a karrierem felfelé ívelni. Mindezt tehát egy nőnek köszönhetem.

Ha már idecitált egy nőügyet, megkérdezem. Igaz, hogy nagy nőcsábász volt? Mennyire határozták meg a kapcsolatai az életét?
Egyáltalán ne vegye álszerénységnek, de komolyan nem értem, miért gondolják rólam, hogy nagy nőcsábász voltam. Semmivel nem voltam csábászabb, mint mások! Fiatalok voltunk, jöttünk-mentünk, és persze voltak velünk csajok is, akikkel vagy lefeküdtünk, vagy nem. De nem voltam egy nagy donhuán, aki learatta volna a jobbnál jobb nőket. Ezt komolyan nem értem. Bár ha megkérdezik tőlem, az egyszerűség kedvéért azt szoktam mondani, hogy igen, az voltam, de sok fáradtsággal járt. De ez olyan rég volt.

Volt az életében olyan, ami frusztrálta?
Sok minden. Az egész szocializmus, amiben éltünk, tulajdonképpen frusztrált. Azt hazudta, hogy a világ legjobb rendszere, ahol tulajdonképp szabadság van és minden nagyon jó. Közben meg tudtuk és tudtam, hogy ez nem így van. De nem lehetett kimondani, hogy ez nem így van és nem hiszek ebben. Különben attól vagyok csak frusztrált, ha valaki tudatosan, sőt profi módon hazudik, valami érdek vezeti, és ezért csinál olyan dolgokat, ami nekem nem tetszik.

És mi a helyzet a nyelvtudás hiányával? Úgy tudom, nagyon zavarta, hogy nem tanult meg angolul.
Ez életem egyik nagy keresztje. Mindenkinek azt javaslom, hogy tanuljanak meg egy nyelvet. Legyen az bármelyik. Én a magyaron kívül nem beszélek mást, és ebből nagyon nagy hátrányom származott, ezzel sokat kínlódtam. Az valami borzasztó, ha az ember kimegy például Londonba, megy a szállodájába, a portás kérdez valamit, én nem értek egy büdös szót sem, és erre azt mondom, hogy „yes!”.

Beszéljünk az interjúiról, elvégre ezek miatt lett országosan ismert riporter. Hogyan született például a Halló, itt vagyok! műsorötlete?
A Halló, itt vagyok! egy esti műsor volt, ahol fel lehetett hívni és bármiről el lehetett velem beszélgetni. A szórakoztató osztályon dolgoztam, amikor azt mondta a főnököm, hogy szóltak az ő főnökei, hogy kellene egy esti vagy éjszakai műsor. Erre találtam ki, hogy a világ legegyszerűbb dolga, ha engem felhívnak. Mert nem kell kimenni riportra, nem kell vágni. Belementek, és a legnagyobb megdöbbenésemre a műsornak hisztérikus sikere lett.

Ezt a sikert minek tulajdonítja?
Sokat gondolkodtam rajta. Rájöttem, hogy csak egy dolog miatt lehet: az emberek, akik hallgatják, érzik, hogy a beszélgetésben az egyik szereplő – ez általában én voltam – azt mondja, amit gondol, és nem azt, amit illik. Mondok egy példát. Ha engem valaki felhívott volna azzal, hogy itt áll az erkélyén a tizenkettedik emeleten, és le fog ugrani, mert elhagyta a szerelme, akkor persze elkezdtem volna vele beszélgetni arról, hogy ki volt a szerelme és miért hagyta el, de egyet biztosan nem mondtam volna: hogy ne ugorj. Mert mit illett volna mondani? Azt, hogy kedves uram, jaj, ne tegye már, tessék visszamenni a szobába. Én ugyanakkor azt gondolom, hogy ha ki akar ugrani az erkélyről, ahhoz nekem semmi közöm, ahhoz viszont van, hogy miért akarja ezt tenni. Azt hiszem, ezért volt ennek a műsornak sikere.

Ezt a szenvtelen, őszinte stílust – az egyszerűség kedvéért nevezzük így – kitalálta magának, vagy természetesen jött, utóbb pedig bebizonyosodott, hogy szeretik az emberek?
Azt hiszem, az utóbbi. Én mindig magamat hoztam. Én voltam a János magamnak. Kérdeztek, amit kérdeztek, és én válaszoltam. És elterjedt rólam, hogy ezt jól csinálom. És milyen igazuk volt!

Ezekre a betelefonálós beszélgetésekre hogyan lehetett felkészülni?
Egyszerűen sehogy. Úgy kellett felkészülni, hogy ott vagy, és amikor a betelefonáló mond valamit, akkor nem spekulálsz azon, hogyan is kellene erre reagálni. Attól, hogy koncentrálsz, úgy reagálsz majd, ahogy amúgy is reagálnál, ha valakinek az egészet el kellene mesélni. Ha volt titka az egésznek, akkor ez volt az. Emellett azt is gondolom, hogy fel kell készülni a felkészületlenségre, ami egyfajta improvizációs készségfejlesztő gyakorlat volt.

A Kettesben című műsorában hosszú, egyórás interjúkat készített a korszak ismert kulturális szereplőivel. Ezekre nyilván máshogy készült.
Persze. Alapvetően elolvastam tőlük és róluk, amit lehetett, és meghallgattam, amihez csak hozzáfértem. És erről készítettem jegyzeteket. Nem a kérdéseket írtam fel, hanem azokat az érdekességeket, amik a meghívott vendég kapcsán felkeltették a kíváncsiságomat.

Izgalmasnak találtam a kezdő kérdéseit. Időnként úgy tűnik, mintha egyenest improvizálna. Például amikor Abody Bélának, a Vidám Színpad akkori vezetőjének mindjárt nekiszegezte a kérdést, hogy egyáltalán nem úgy fest, mint egy színigazgató. Bevett technikája volt, hogy kizökkenti az alanyt, azután sodródik a beszélgetésben, de úgy, hogy közben ki-kikössön fontos témáknál?
Egy interjúban nagyon fontos, hogy az ember hogyan kezdi és hogy fejezi be. Ezekre általában szó szerint készültem. Tehát mondjuk tudtam, hogy a beszélgetés végszava az lesz, hogy „Dögölj meg!”. És akkor ezt felírtam magamnak. Az indítás szintén mindig a fejemben volt. Az volt a lényeg, hogy az illető rögtön ráérezzen, hogy itt egy igazi beszélgetés és nem egy szokványos interjú kezdődik. És mivel ez egy igazi beszélgetés, ezért, teszem azt, meg merem megkérdezni, hogy az anyja megcsalta-e az apját, mert én tudom, hogy megcsalta. És bármit fog rá válaszolni, vagy mismásolni kezd, akkor rákérdezek, hogy – és Kiss Péter? És Dobos János? Ők hol vannak?

Bödők Gergely