Petőfi autonómiája

Lehet, hogy csak a korral járó szkepticizmus mondatja ezt velem, de nem nagyon hiszem, hogy a világnak ezen a részén az elmúlt évtizedek során egyetlen író, művész vagy akármilyen állampolgár elmondhatta: megvalósította összes lehetőségét, megteremtette autonómiáját. Legalább annyira, mint mondjuk Petőfi vagy Ady, illetve az EU-ba lépés küszöbén sokkal közelebbi példával élve: egy átlagos francia, holland, svéd vagy angol. A személyiség Európa e részében olyan sokáig volt kénytelen visszafogottan, mellékösvényekre szorítottan egzisztálni, hogy a rendszerváltás után közel másfél évtizeddel is kénytelenek vagyunk lélekben beismerni, még ma is többé-kevésbé egyfajta állétre kényszerülünk, autonómiánk, ha van, álautonómia, ellenautonómia, sündisznó-autonómia; lerí rólunk sokszor az alattvalói alázat, a félbemaradottság, az éretlenség, az ingerültség, az elbambultság, a kussolásba való belefáradás vagy beletörődés, a gyűlölködés, a sértődöttség, a gonoszság, az üvölthetnék, a robbanhatnék és a robbanthatnék (jaj Madrid, Madrid!), az apátia, a butaság, a dölyf, a törtetés, a komiszság, a számítás; ellenkezőleg hiányzik belőlünk a nagyvonalúság, a nyíltság, az őszinteség, a melegség, a gyöngédség, a szabadelvűség, a korlátlan létnyilvánítás stb., stb. Ha magába tekint, ki-ki folytathatja, amennyire önismeretéből futja. S maradjunk csupán a költőknél. Csak a minap zárták ki ilyen barátomat abból a hazai pártból, amelynek (pontosabban: liberális elődpártjának) alapító tagja volt. Hja, tudjuk, a forradalom előbb-utóbb fölfalja gyermekeit. S most, amikor ezeket a sorokat a számítógépbe pötyögöm, a rádióból az hallik, hogy a Magyar ĺrószövetségből számos kiválóság után újabb nyolcvan író távozott, mert az írószervezet elnöke nem kívánt elhatárolódni az egyik választmányi (vagy elnökségi?) tag minősíthetetlen tettétől, aki költőhöz végképp nem illő módon rasszista megnyilvánulásra ragadtatta magát a nyílt utcán. Ezek után melyik magyar író állíthatja magáról csak megközelítőleg is ugyanazt, amit egy korábbi autonóm magyar, Petőfi elmondhatott: „Lehetnek ékesebb, nagyszerűbb lantok s tollak, mint az enyém, de szeplőtelenebbek nincsenek, mert soha lantomnak egy hangját, tollamnak egy vonását nem adtam bérbe senkinek; énekeltem és írtam azt, mire lelkem istene ösztönzött, lelkem istene pedig a szabadság”. Tanulságul őszintébb szavakat aligha idézhetnék ezekben a napokban. Március idusán.