Pétervárad II / A régi ház

Komótosan ereszkedünk le a dombról, áthaladunk egy kapun, egy vársánc mögöttünk, aztán a másik, a lépcsők el-eltűnnek a falak, bokrok hajlatában, az egyiknél kibukkan a péterváradi erőd óratoronya (sahat kula). Ebből a távolságból sokkal nagyobbnak látszik, akárcsak a túlpartról, csak a helyszínen válik kétségessé, hogy ez a magasság feljogosít a torony megnevezésre. 

„Az óra egyszercsak megállt. Az asszony nem talált munkát a városban, a pasas valami gyanús ügyletekbe keveredett, egyre többet mászkált Belgrádba. Sokszor napokig kimaradozott. Az asszony éjjelenként a pincéből hangokat hallott, mintha valaki kényszeredetten nyögne, de csak a huzat volt. Néha az udvarról hallott duruzsolást, mintha emberek mormognának valamit, de mire kiment, észrevette, hogy csak zengődarazsak fészkeltek a fal résébe. Ha a gyerekek sem voltak otthon, azokkal is csak a gond volt, hol összeverekedtek az iskolában, hol órákig csatangoltak a városban tanítás után, néha már azt hitte, megbolondul a régi házban. Mintha egy szempár állandóan figyelné az udvar bokrai közül, egy gonosz szem. Ki kellene vágni a bokrokat az udvar végében, monda egy későőszi nap, de ekkor még nem tudta, hogy a férje már más asszony portáján vágja. Egyszer télen, amikor a havat hányta el az udvarról, megszédült, talán a vérnyomása, talán a jég, hanyatt esett, hirtelen elsötétült előtte a világ, mintha valami fellökte volna, dobogást hallott, s mintha lovak ugrottak volna át felette. De nem a paták, csak a pulzusa dobogott a fülében. Később aztán megint megállt az óra. Đurđevdan napján, akárcsak az előző évben. Ekkor kereste fel az asszony Crnát.” 

A dombról leérünk az utcába. A régi házakkal itt nem nagyon törődnek, nincs rá pénz. De legalább nem festik őket mályva- vagy krémszínűre. Az éhes nap kiszívja a színeket, a fagy kikoptatja, csak az alkonypír festi őket. Foltokban térképszerű ábrák mállanak le, mögöttük a múltak rétegei csupaszodnak le. Befordulunk a sarkon. „Crna emberi árnyakat látott ácsorogni az udvar végében, mintha vártak volna valakire. Egymás után tűntek el a földben, majd kisvártatva mintha felnőttek volna onnét. Az árnyak üres tekintetükkel a ház felé figyeltek, mintha várnának valakit. Aztán mormogást is hallott Crna, imádság hangja volt. Aztán már csak a lódobogásra emlékezett, hogy az utca felől berontott egy szekér vagy hintó, amelyen a halál volt a kocsis.”

A házat eredetileg talán gazdag sváb polgárcsalád építhette, aztán valami magyar nemesé lett, aki elvesztette a birtokait az első világháború után, aztán állítólag egy zsidó borkereskedő költözött ide. Utolsó lakóit az usztasák vitték el, Jasenovacban végezték, de az is lehet, hogy valamelyik csalitban itt a határban. A konfiskált házban usztasák voltak, egészen végig, annyi biztos. Itt lőtték őket agyon a fal tövében, az udvaron vannak elásva.

„Hogyhogy miért? Partizánok voltak vagy csak szerbek, nem mindegy? Kérdezd meg őket. Ja, a nő férjét, vagyis ami maradt belőle, néhány héttel később találták meg egy belgrádi bekötőút mellett. Nem csoda, ez volt a maffia aranykora. Fel tudsz mászni?” Kérdezi Sanja, miközben a cipőm orrát a meztelen téglák közé mélyesztem. „Mit látsz?” Semmit. Benőtték a bokrok az udvart. Össze van firkálva a fal. Üres üvegek, szemét. „Biztos ide jártak át drogozni az Exitről. Mit látsz?” Egy ábrát. Egy nagy szem van a falra festve. „Milyen színű?” Olyan kékes. „Hát persze.” Mondja Sanja. „A gonosz szem. Keleti talizmán. Látod, már a menekültek is itthagyták ezt a régi házat.”

Száz Pál