Pétervárad I/Erődváros

„Crnának hívják, nem is tudom, él-e még, egyszer, tinikoromban jártam nála, a cigánykártya volt a specialitása, napra pontosan megmondta, mikor szakít velem Bojan, de még annak a kis kurvának a hajszínét is. Persze, hol van már a tavalyi hó. Lehet, hogy meghalt azóta. A kilencvenes években jól ment neki, a Kisačkán lakott, jó piac volt, akik jöttek.” Mondja miközben a borosüveget szorongatja, elnézek a válla felett, ott terpeszkedik a város, nem tudom kivenni a Kisačkát, a három jugó felhőkarcoló, vagyis csinzsák kilóg, de innét fentről mintha a nyári kánikula terpeszkedne rá, szétnyomja a bácskai laposon, amely a horizontig nyúlik, ahol már összemosódnak a patchwork-földek. Tombol az aszály, már most sárga a kukorica, a nap nem bír lemenni.

„Azt mondják, Crna beszéli a holtak nyelvét. De ez így nem teljesen igaz. Segítői vannak, afféle tolmácsok, tiszta lelkek, azok súgják a fülébe. Az egyik kuncsaftja azt mondja, harminchárman vannak.” Leugrom az erőd faláról, háttal nekitámaszkodom, míg Sanját hallgatom. Előttem az erőd akár a jéghegy csúcsa, a többi, s csak most jövök rá, mind alattam. Maga a város az erőd, csak elfedi, egy erődváros. A domb belsejét alagutak hálózzák be, mint egy ürge- vagy rókavárat, ha ősszel a košava fúj, állítólag gyakran hallani sikolyszerű hangot, mintha egy fáradt emberé lenne, valahonnét a kazamatákból, a hegy gyomrából.

„Állítólag a férje tehet mindenről, ő kényszerítette. A sorozatos elhajtásokat. Kemény ember lehetett, de már rég nem élt, mikor én Crnánál jártam. Nem akart több gyereket, de kufircolni, azt mindig, jebem ti sunce!” A nap még mindig perzsel, álmatag nyomottság lesz úrrá rajtam, korai volt felbontani azt a bort. Fruskagorai bájital, gondolom, míg túlnézek az erőd épületein a Fruska gora dombjai felé. Oda szálltak ki az usztasák az erődből a háború alatt, s ha nem találtak partizánt, hát felgyújtottak legalább egy manastirt, melyet még a 16. században építettek, valakinek bűnhődnie kell, ezek rejtegetik őket.

Az asszony megfogódzott (így mondták az öregek), s menni kellett, ha akart, ha nem, elvetetni. A rossz nyelvek azt mondják, hogy az a kettő is azért halt meg, isten büntetéséből. Mások meg, akik nem hisznek ilyen babonaságokban, bolondnak tartják Crnát, nem is csoda, mondják, amin keresztül ment. Harminchárom elhajtása volt.” Nézem a folyót, ahogy keresztülfolyik Sanja nyakán, míg beszél, a nyaka tövében apró tetoválás, a lenge ruha szegélye elhajlik, egy szem ábrája rajzolódik ki a bőrön, kékjét a folyó adja. Gyakran volt határ ez a kék sáv a rómaiaktól napjainkig – legutóbb a világháború alatt, amikor a Szerémséget a Független Horvát Államhoz csatolták, Bácska pedig Magyarországhoz került, a túlon terpeszkedő városba pedig bevonult Horthy fehér lován. „Ungvár, Ujvidék ujra a miénk” állott dédöregapám elsős olvasókönyvében a rigmus az U betű alatt. Mire az U betűhöz értek, 

az utolsó leventéket is behívták. „Jó, jó, de mi köze a te pro­pro­ćicádnak ahhoz a régi házhoz? – sürgetem Sanját. Hát, hogy ő fejtette meg a titkot. Gyere, mondta, és leugrott, nézzük meg. Nem bír lemenni a nap. De az alattunk lévő kopott utcákban már hosszúra nyúlnak az árnyak. Szóval az úgy volt, folytatja Sanja…

Száz Pál