FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve XXVII. / A döntés

Emberszlalomok láncán át a híd közepén megállok. Kimegyek a széléhez. Egy kacatárus mellett, Szent Norbert, Vencel és Zsigmond szobra bal szélén kikönyöklök a híd kőkorlátjára. Ezen a helyen fotózták őt le a folyóról. Épp itt vesztegeltem, épp egy nappal őelőtte. Másnap már Párizsban ért a hír, hogy Jan Tříska leesett a Károly-hídról – az esti csúcsforgalomban pöfögtünk be a Denfert-Rochereau-ra, görgettem a hírfolyamot. Tříska egy jelenete jutott eszembe Jan Švankmajer Šílenství című filmjéből, ahol de Sade márkiként arra a felismerésre jut, hogy az emberi félelmek szülte isten rémisztő: meghagyja az embernek a szabad akarat jogát, vagyis ezzel állandó kísértésnek teszi ki.

Két nappal később egy belleville-i bárban gurítottam elő a hírfolyamot: Tříska, akit miután eszméletlenül halásztak ki a folyóból, a kórházban meghalt. Folytatódott a cikkezés arról, vajon véletlen balesetről van szó, vagy szándékos döntésről. Nem mindegy, hogy véletlenül hal meg az ember, vagy szántszándékkal vet véget életének. Az öngyilkosság problémája a szabad akaratéra vet éles fényt.
Ha felmásznék a kőpárkányra, ha a szobor talapzatában megkapaszkodnék, és kiállnék a folyó fölé, mintegy ugrásra készen, vajon észrevenné a tömeg? Vagy csak ekkor vennének észre, csak e rémisztő gesztussal hívhatnám fel a figyelmet arra, hogy én is én vagyok, az ők tömegében? Az öngyilkosság tilalma korlátozza a szabad akaratot. Némi szarkazmussal mondhatnánk: az öngyilkosság a leghalálosabb bűn. Ám ha az életem nem a sajátom, hanem a többieké, vagy istené, akkor mi szükségem van szabad akaratra?
San Francisco ikonja, a Golden Gate nemcsak méreteiben monumentális, de áldozatai számában is. Több mint 1600 ember ugrott le a híd 75 méteres magasságából és zuhant több mint 120 km/ó-val a vízre. Az első, Harold Wobbler mindjárt az átadás évében, 1937-ben ugrott le a hídról. Kibuszozott a hídfőhöz, majd a közepéig tartó másfél kilométeres gyaloglás közben szóba elegyedett egy egyetemi tanárral. Közben levetette a kabátját, aztán hirtelen így szólt: „Idáig jövök én. Leugrani.” A tanárnak nem sikerült Wobblert megmentenie, kicsusszant a markából. Nem volt ötvenéves, gyanítható, hogy az első világháborúban átélt traumája juttatta ide. Wobbler óta „saját halálukat” csak 25-en élték túl. A hídon ma pszichológusok által képzett mentőbrigád dolgozik, a szép szó erejében bízva.

Igaz, a Golden Gate öngyilkos-pálmáját már elvitte a nandzsingi Jangce-híd. Párizsban Öngyilkosok hídjának nevezik a Buttes-Chaumont park két sziklaszirtet összekötő viaduktját. A Belle Époque divatos helye volt a döntésnek életről és halálról. „Quel bel horizon pour mourir!” – írja egy 1896. június 10-i cikk, amely 29 áldozatról számol be egyetlen hónap alatt.

De nem kell messzire menni, csak Pestről Budára. Arany János Hídavatás című verse, ez a „városi ballada”, modern danse macabre is az öngyilkosok hídjának káprázatos képét festi. Az avatást követő évben, 1877-ben lakja be magát Arany a Margit-szigeten, ugyanekkor „Új folyam” cím alatt a lombok árnya alatt kezdi jegyezni a kapcsos könyvbe az Őszikék ciklust. Itt jutottak el hozzá az ugrásokról szóló hírek is: „A Csepel-szigeti Tököl községnél a Dunából kifogott holttest egy 20-25 év közötti izraelitáé volt, kinek (...) zsebében egy margitszigeti hídjegy találtatott, amelyből következtethető, hogy az öngyilkos a Margit-hídról ugrott a Dunába” – írja a Hon július 2-i számában.

A hídon mindössze két út van. Az egyik a folyamnak, melynek iránya adott. A másik az embernek, a járókelők oda-vissza haladnak a két part között. Az öngyilkosok a harmadik utat választják, a vertikálisat. Kiállni a híd szélére, a léthatárra, dönteni, és ugrani, leugrani az élet hídjáról. Albert Camus azt írta valahol, hogy csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van – az öngyilkosságé. Ha ugyanis meg tudjuk válaszolni, miért éljünk, azaz miért ne ugorjunk a harmadik utas megoldást választva, minden filozófiai kérdést megválaszoltunk. Megzavarnak a szentek szobra alatt, a kacatárus mellől szelfiző spanyol lányok állnak ki mellém a híd szélére. Ők vajon tudják, miért nem ugranak le? Hogy miért élnek?

Sorolhatnánk tovább az irodalmi példákat. Andrić Híd a Drinán regényének talán legszebb jelenete Fata, az Osmanagić család gyöngyszemének veszte. A lány nem akar férjhez menni a kijelölt vőlegényhez. A nászmenet fellovagol a višegradi hídra, megállnak a híd kapujában: „…a lány a maga lovát hirtelen a híd korlátjához terelte, jobb lábával a párkányra lépett, mintha szárnyai nőttek volna, fölröppent a nyeregből, át a korláton, s a magasból lezuhant a zúgó folyóba.”

A legfurcsább esetet azonban Franz Kafka kínálja Az ítélet című novellájában, az apák és fiúk harcáról szóló legkegyetlenebb költeményben. Az apa, a rossz lelkiismeret hangján, az Én örök árnyékának nyelvén beszél. „Ártatlan gyerek voltál valójában, még inkább voltál azonban ördögi ember! Tudd hát ezért: Fulladásos vízhalálra ítéllek!” S ki tudja, miért, Georg mindezt megteszi: leugrik a hídról. De vajon szántszándékkal és önkezével vet véget életének, vagy a felette hozott ítéletet hajtja végre önmaga hóhéraként? Választ, dönt, hiszen ellenállhatna – azaz szabad akaratából cselekszik. De miért ugrik le végül? Talán tagadva válaszolta meg Camus kérdését? Ha tudnánk a válaszokat, értelmét vesztené a remekmű.

Jan Tříska esetére talán már sosem derül fény. Hogy vajon a harmadik utas megoldás mellett döntött-e. A választ csak azok ismerik, akik döntöttek – így vagy úgy.