FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve XXVI. / Oda-vissza

Egy smíchovi sörözőben beszélgettünk E-vel, amikor elém került a napilap, amelyből gondosan kitéptem. De nem emlékszem, melyik füzetbe csúsztattam. Mikor is volt? A piros füzet idején, vagy amikor az arabeszkesbe írtam?

Szarajevóról faggat E. De napi valóságom távolinak tűnik, ebben a kiruccanásban. Onnét el, ide vissza, oda vissza. Fel-alá járkálok, gondolom, miközben próbálom E. idegen tekintetének leírni a várost. De nem jutok tovább annál, hogy más, mint Prága.

Fel-alá mászkálok, de észre sem veszem, csak a változásokra figyelek. Hogy hová kígyóznak az elejtett szálak. A cikk a Libeňi hídról szólt, pontosan emlékszem: 2018. április 25. Ez volt az egyik elejtett szál, a híd, annak sorsa, hogy kotrógépek harmincadjára jut-e, mint minden Libeňben, vagy sem. S most látom, A. tegnap tüntetést szervezett a civilekkel és szimbolikusan blokád alá vonták a Libeňi hidat.

Tiltakoznak a civilek a Libeňi híd lebontása ellen – biztos efféle címe lehetett az elveszett cikknek. Egy másik noteszből egy papírszelet, kivágott idézet hull ki: „a férjem fogta a grafikát és vizsgálgatta a Vltava kanyarulatát ábrázolta a Libeňi hídnál ott lenn ahol mindig egy nagy hajó állt két vastag kötéllel kikötve mindörökre egy palló vezetett fel rá a partról két oldalt apró ablakai voltak a hajóorrban pedig kioszk meg egy kémény amelyből füst szállt…”

Mintha parancsszóra hullottak volna ki Hrabal sorai a feljegyzések közül. E sorok, és még néhány, nincsenek benne a Vita Nuova magyar fordításában. A fordítás a zürichi kiadáson alapul, amelyet születésem évében adtak ki. Az én Vita Nuovámban, amelyet a prágai őszből hoztam el magammal, az 1991-es évszám szerepel. Hrabal bővítette a szöveget, de miért tartotta fontosnak, éppen ezt az apró részletet elmondatni a narrátorral, aki az író felesége? Talán mert eszébe jutott a többi beiktatott szövegrésszel együtt, amely az eredeti verzió egységes anekdotáját két oldalra félbeszakítja? A rész narrációja pedig észrevétlenül a régi kép hídjáról a mai híd élményére csusszan át központosítatlanul.

Erre már sem Pipsi, sem „a férjem” nem válaszolhat. De gesztusértéke lehet annak, hogy a műélvezet, a kép médiuma által kiemeli a Libeňi hidat. Amely, noha a libeňi mitológia része – ám mindig csak diszkréten a háttérben marad. Felületként. Vladimir a hídról, a villamosmegállóból érkezik lobogó hajjal és lelkesedéssel a május 1-i felvonulásra – Gyöngéd barbár. A Vltavában fürdenek, a háttérben a híd – Vita Nuova. A Házimurikban Pipsi villamosozik át Libeňbe a hídon. Később az elbeszélő elé kerülő látképben jelenik meg a híd, villamosok zörögnek, kigyúlnak a lámpák, esteledik, távolban villám cikázik. Az este ihletettségében pedig a viharos szélben Vladimirrel egymást ugratva sétálnak át kézenfogva az éjszakai hídon. A híd afféle kulissza. Észre sem vesszük, hogy átmegyünk rajta – oda-vissza.

Tegnap pont ott voltunk. Mondom E-nek a második sör elején, miután átfutottam a cikket. A. akcióját mesélem neki. Tegnap E-vel és Zével kimentünk Libeňbe, mert a páratlan Budy kocsmájában szerettem volna, ha koccintunk a születésnapomra. Éppen ekkor kezdődött A. akciója – magyarázom E-nek, amikor koccintottunk. A-val már nem fogok tudni találkozni, pedig ő mesélte el annakidején a híd történetét. Azóta csak S. mailjéből tudtam róla valamit, no meg a híd körüli huzavonából, mert a híreket követtem még most is Szarajevóból. Bontják vagy nem bontják? Oda-vissza ment a játszma a civilek és a hivatalok között. Ide-oda járok, s pechemre csak most, mikor már késő, szúrtam ki, hogy tegnap egyidőben egymástól két saroknyira termettünk. A tünti után ihatott volna A. az egészségemre – mondom E-nek sörkeserű mosollyal.

Hrabaliánában mindig csak a háttérben van a híd, csak átmennek a Libeňi hídon – kivéve a Gyöngéd barbár következő részletét: „Vladimírnak gyakran el kellett mesélnem két történetet, melyek érthetetlenül izgatták. Szepi Bruml esetét, akinek volt egy barátja, és annyira szerettek beszélgetni, hogy jó néhányszor átkísérték egymást a Libeňi hídon, Szepi úr felment a lifttel egészen a barátja lakásáig, de a megkezdett párbeszéd még nem volt igazán lezárva, úgyhogy megint lementek a lifttel, és átsétáltak a hídon, hogy újra liftbe szálljanak, és fölmenjenek Szepi úr ajtajáig, aki már bedugta a kulcsot a zárba, de a beszélgetésnek csak nem akart vége szakadni, így hát megint lelifteztek, és Szepi úr újra átkísérte barátját Libeňbe…”

A híd nélkül a kis anekdota kevésbé működne. Stabil pontja a két lift és a híd, ez jelzi az ide-oda menést. Amely pedig csak azért történik, mert a beszéd, a mesélés áradata meghiúsítja, hogy elváljanak egymástól. Hát nem ugyanezt érzi Hrabal olvasója, hogy oldalakon keresztül képtelen elszakadni szerzőjétől a duma miatt, amelyet az lekottázott? Mert az anekdota írói ars poeticaként is olvasható.

A Libeňi híd lényegi szerepet csak ebben a részben játszik Hrabalnál. Szepi úr és barátja észre sem veszik, hogy oda-vissza róják ugyanazt az utat. Az ide-oda hangsúlyosabb a hídon való átkelés miatt, két partot áthidalni nem olyan szimpla, mint utcákat róni, de ez Szepi úrnak és barátjának meg sem kottyan. A híd számukra a háttérben marad. Mintha természetes lenne.

De nem természetes áthidalni két partot, hanem nagyonis emberi. Szándék, eltökéltség, remény és mindenekelőtt szükség kérdése az összeköttetés. Éppen így van ez a beszéddel is, és ennek hídján sétál minden hrabali szereplő, zörög át rajta minden tépett mondat. Talán már csak ezért kellene megmenteni a Libeňi hidat. Mert ezen a hídon még beszéltek egymáshoz, meséltek egymásnak az emberek. Ez az igazi a történelem, nem az építészeti értékek. A helyébe építendő új hídról ugyanis ez a tegnapi valóság már nem lesz elmondható.

Nem találom az elveszett újságcikket a smíchovi sörözőből. Nyáron még villamossal mentem át Libeňbe a hídon. Rákeresek. Extrém nyomáspróbának vetik alá a hidat a statikusok – tegnapi hír. Egy korábbiban pedig állítólag a hidat műemlékké nyilvánították. A. biztosan örül, jut eszembe ironikus mosolya. Persze, de hát ezek csak szavak oda-vissza. A műemlékek is összedőlnek, ha nem csinálnak velük semmit.