Ahová lépsz, sír terem

Nem turizmus, zarándoklat. Rendhagyó litera-túra. Irodalmi szentkultusz, ahol a relikviák a hit bizonyságai. A költők nyughelyei alagutak, vésett vájatok az irodalmi evilág és túlvilág között. „Abban az örökkényelviségben pedig már a szavak nélküli való világban.” S valóban lehet rögvalóság-vonzata az allegorikus okoskodásnak...

Már a borító sokat ígér: „nincs ennyi kék a világon, mint ebben a…” korábban kis piros füzetből fűzött kötetkében, melyet hordozható térképként is használhatunk. A látványa is időutazás. A keleti bércektől a nyugati végekig jutunk: Bosznia kis nyergeken átvezető útjairól Hercegovina széltépte, sivár fennsíkjain át a parázsló párizsi patakokig. A „Fények Városa” itt mozgó- és vándorünnep, nemcsak teremtő temetők tucatja. Bár azok mindegyike más: „a domborzat, a hangulat, valamiféle temetői couleur locale.” Musset, Sand, Gautier, Béranger és De Nerval életének pillanatnyisága és költészetük halhatatlansága itt találkozik. Sírjaik felett. Mélyített metropoliszuk árnyékként rejlik a nappali, felszíni gazdatestben. A The Paris Sketches-nek nevezett kézirat legalján.

Egyszerre temetők, cirkuszok is ezek a helyek, „ahol a halál mutatványos legényei profanizálják a végső, emberi ésszel nehezen fölfogható misztériumot.” Sírkertek, valóságos nekropoliszok, ahol „mintha színes rongyok tömegéből bukkannának ki a gombostűtartók”, melyek időtlen múltat tükröznek. Letűnt korok lenyomatait, időszobrokat. Miniatűr portréik megfeketedett faragványok üres grimaszaival sandítanak ránk.

Lírai lelkek bujkálnak a fák alatt. Virágtalan, könnytelen és fönséges önéletrajzi (ü)rügyek. De nincs sok idejük, prózaian sietnek tova, pedig a megtagadott elhunytak birodalmában állni látszék az idő. „Iróniába szelídülő keserű kiábrándultsággal” tárul fel a sehova nem tartozás litániája. Szétszóródnak a képeslapok, melyek egyszerre válnak a kultúra és a barbárság mementójává, az emlékezet és a kultusz gesztusává.

„Az útleírásokból világos, hogy az európai tekintet számára mennyire különösnek, szokatlannak számított ez a látkép, amelyben a holtak és elevenek országa elhatárolhatatlanul összekeveredik, egymásba csúszik.” Gyakran találkozunk a kulturális idegenség toposzával, aztán bibliofil terepmunkaként néha régebbi költők, versek nyomába eredünk, vagy nekroturistaként a nagy francia trubadúrok sírjaihoz zarándokolunk. „Szóval csupa kulturális dolog történik.”

Ha az ember belefeledkezik, szinte észre sem veszi, hogy átjárja a romantika, a kaland, az izgalom és a hősiesség. Mint egy történelmi krimiben. A világi idő mulandóságán merengő szerző maga is legendás mumusként vonulhatna be a laikus irodalomtörténetbe. Az örök utazó egy józsefattilául beszélő Villon, aki betyáros hangon szólal meg a nyelv-cserekereskedelemben (#szlávbábel). S milyen jól rejtőzködik a vidám vadonban! Lába alatt a földet a bomlás nedvei itatják át... Temetőfüggőnk (TF) naplopójából az egyén hasadtsága és egzisztenciális kételyei is kiolvashatók. Szellemességét kis spiritusz (l'eau de vie) fűti. Üdvözítő ez a „szemtelenül őszinte hang, a hétköznapok képeiből építkező imagináció, a megszólalás keresetlensége, a gondolat meztelensége és a közlés pimaszsága”. Temérdek szót tapaszt egy-egy káromkodó katedrálishoz, melyek ezekből, mintsem követő kővető kövekből épülnek. Pazar ragyogással áradó leírásokkal épít templomot. Valamiféle szuvenír ősikea-szentélyt, melynek „nyers gránitja egyszerű, természetessége felemelő”. Magával hozza a föld(i)eket, melyek táskájába bújnak.

Egyébként élettapasztalatokat listáz. A múltak rétegeit lelkes önkéntesként, harcos műemlékvédőként igyekszik konzerválni s megvédeni a fal-omlasztó időtől. Együtt él a halállal, a szó jó (néhány) értelmében. Micsoda kulisszaraktárak! Kifakuló láz- és száradó emlékképek. Karcolatok, elbeszélések, humoreszkek az utazásokból. Anekdoták, novellák, riportok, úti beszámolók, versikéket tartalmazó, apró életmozzanatokat rögzítő rövidciklus(ok). Részleges (összeragadó) fotódokumentációval… Alapozó, lapozható (light) travel blog&guide. Klasszicizálóan ízléses terepnapló. Keresett finomsággal festett groteszk helyszíni gyűjtés. Összeírások és dossziék. Temetői best-of, holt híres emberek listájával. Eleven emlékidők, időtlen időkapszulák. Testamentum. Ugyanakkor Monumentum. S persze szelf-brending, „mely gyakran valamiféle beavatás jelentőségével bír.” „A nyugtalan lélek utazása ez, maga a nyugtalanság. És intellektuális gyönyör. Élvezni az európaiságot, mely a ma Európájában – egzotizmus. Új romantika, melyet a nyugtalanság szül.” A megfáradt test a vidék gyönyörűségétől, a tájélménytől meghatva szabad lelkét útjára eresztheti, s meditatív szemlélődésbe merülhet.

S mi nem? „Bulvár, megjátszott emlékezet és turistafolklór.” Az elmúlás hajhásza, az útonjáró útleíró, városkutató, visszaemlékező és -járó lélek egyébként sem hajlandó közép-keleti birkatürelemmel beállni téglának a gerjedő turistahadak sorfalába.

A felskiccelt benyomások, a felejtésszcénák persze csak később rendeződhettek csinos sorozattá, prózaremekekké, amikor Batu kán pozsonyi(?) rokona visszatért posztkeleti blokkunk régi (fő)városába, exterritóriumainak egyikébe, írásainak műhelyébe, ahol a betűk árnyékot vetnek. A két-, de inkább többnyelvű, -rétegű olvasmány itt vált befejezetté. Mégsem teljessé. Képzeletbeli síremlékek faragásai váratnak magukra, melyek a hallottak és a halottak alapján többkötetesre rúghatnak. Kíváncsian lessük, „mit fest majd rá a bomlás és a természet ujja”, hisz' a halál (nem) költőibb az életnél.

Kaszás Dávid