Bokorral benőtt nekropoliszok

A Felszámolt temetők könyve és más feljegyzések útközben Száz Pál hatodik kötete, amelyben a szerző három próza- és két szakkönyv után a szépirodalom, az önéletrajz és az irodalmi esszé határterületén mozgó műfajjal, az útirajzzal kísérletezik. Szarajevó, Pozsony, Prága, Zágráb, Split, Dalmácia, Bécs, Párizs térbeli hálózata és időrétegei, kultúrák közötti határátlépései az utazó megfigyelő tekintetén keresztül tárulnak fel az olvasó számára. A speciális fókuszt a „felszámolt” (azaz áthelyezett vagy funkcióváltáson átesett) temetők, emlékhelyek, szakrális építmények bejárása, és ezek szövegbeli életre keltése teremti meg.
Az utazás mint kulturális gyakorlat – legyen szó az ismeret- és tapasztalatszerzésre irányuló, a 17. századi diákság számára meghatározó peregrinációról, vagy az emberi szabadság kiterjesztését célzó, a magyar irodalom klasszikusaira (Kazinczy, Petőfi, Márai, Szabó Zoltán stb.) is jellemző felfedező utazásokról – mindig az ismerős és az ismeretlen, a saját és az idegen relációjában értelmezhető. A tájak, városok, emberek megismerése során az utazó a terepet „olvassa” (és feljegyez, lejegyez), az útirajz olvasója pedig az útról és az utazóról is képet kap, amit itt 21. századi közép-kelet-európai konvenciók jellemeznek. A történet elbeszélése egy Drina menti falu közelében durrdefekttel balesetet okozó, „faluzós” busszal, az utas ébredésével, vérrel és halállal kezdődik, és az egykori zsidó temető fölé magasodó prágai (žižkovi) tévétorony apokaliptikus látványával zárul. A két végpont az utazás technikai kereteit is rögzíti: az elbeszélő minden rendelkezésre álló közlekedési eszközt igénybe vesz, vizuálisan is dokumentál, kalauza a „gúglimapsz” és a könyvtár: a szöveg sok helyen maga is reflektál az egyes helyekről íródott, korábbi útirajzokra.

Temetők mindenhol vannak, amik a turisták számára akkor érdekesek, ha fontos személyiségek nyughelyét őrzik. Az elbeszélést azonban nem a holtak egykori életének jelentősége szervezi. Épp ellenkezőleg: „nem marad az időből semmi, csak a semmitmondó nevek”, ezért az a kérdés, mi történik a város szerkezetének átalakulása során az egykor tiltott, más közösségi terektől elzárt helyekkel, amelyek eredeti funkciója már háttérbe szorult. Előfordul, hogy csak útjelzőként felismerhető emlékhelyként léteznek („Egy furcsa, torz kőnél hajtunk le az útról, később kiderül róla, hogy emlékmű […] szláv temetőt tártak fel itt”). Vagy más közösségi létesítménnyé alakították a várostervezés tudatos lépéseként (a pozsonyi Récsei vám környezetében sírkert létezne, ha „nem maszkírozzák parknak a holtak városát”). Vagy muzealizálták, így az emlékezettechnikák kiemelt jelentőségű, irányítottan hangsúlyos helyévé vált (mint a párizsi Katakombák Danton, Villon és mások csontjaival). Esetleg bozót alatt megbújó, ember által faragott hasábokként maradtak fent, mint a „kőállók”, amelyekről tudható, hogy sírkövek, de „ahogy az a Balkánon lenni szokott, különböző elméletek kaptak hajba” az eredetükről.
Száz kötete ott a legproduktívabb, ahol az építészeti és természeti kódokat, és a hozzájuk kapcsolódó rítusokat veszi számba és értelmezi. Így a szarajevói mahalák a „lépcsőutcák” háromdimenziós rendszereként azonosítódnak; az európai nagyvárosokban a temetőlétesítés hasonlósága olyan társadalmi folyamatokat jelez, mint a népesség párhuzamos változása vagy a pestisjárvány; a játék (a játszótér) vagy a vadrózsa (a burjánzó növényzet) egyaránt az egykori „nekropolisz” fölött vagy helyén létesülő „másik város” visszatérő szimbólumaként működik.
Termékeny az idegen nyelvi közeg humort sem nélkülöző reflexiója, például a szójátékként felismerhető elemekre (urugvajec – „u rúk vajec”) való utalás, vagy a szláv nyelvek egymáshoz hasonlító, de nem minden esetben megfeleltethető szókincsének félreérthetősége (merre és mikor kell indulni, ha egy szlovák és egy szerb beszélgetésében elhangzik a „[v]pravo” és a „ráno”), amely az utazó-elbeszélő számára „maga a szláv bábeli bűn és büntetés”.
A kötet hatalmas tudásanyagot mozgat, különösen igaz ez a Költők városa fejezetre, amely a kultúrtörténeti esszé műfaji jegyeit viseli magán, és Párizst irodalmi szövegek hálózatából építi fel, többek között Ady, József Attila, Villon, Radnóti, Nerval, Heine, Villon, Hemingway, Mallarmé, Baudelaire élményei alapján. Az informativitás néhány helyen az útirajz elevenségének kárára valósul meg, máshol azonban a városleírások újraértelmezése termékeny. Getrude Stein metaforájának (Párizs egy mozgóünnep) kifejtése például a város kultuszának, kitüntetett helyzetének a megértését segíti.
Száz Pál könyvében az út a temetőn át vezet, de mégsem az elmúlásról, vagy nem csak arról van szó. Inkább arra a kérdésre kapunk plasztikus válaszokat (a hrabali „pusztítás utáni pozitív közöny” jegyében), hogy mit kezdenek az élők (a városok mindenkori lakói és az oda ellátogató, majd hazatérő utazók) a holtakkal, az emlékezettel, a kultúrával, a felejtés morális terhével, hogy a halál végül mégis az élet valamely más formájának adjon teret.
 
Száz Pál:
Felszámolt temetők könyve és más feljegyzések útközben
Kalligram, Pozsony, 2024, 248 oldal