Peresztrojka: 20 év múlva

Mindenesetre a moszkvai Pravda már nem volt az igazság forrása számukra. Éppen, amikor az igazat kezdte írni. 1985 márciusában váratlan esemény történt a szovjet fővárosban. Konsztantyin Csernyenko halála után nem a nomenklatúra csúcsának jelöltjei lettek a befutók: nem a moszkvai első titkár, az aggkori elmegyengeségben leledző Viktor Grisin és nem is a leningrádi uralkodó, Grigorij Romanov, aki lánya esküvőjére a múzeumból hozatta ki a cári dinasztia étkészletét, nyilván a névrokonság okán, hanem egy viszonylag fiatal, 54 éves, ám már nem ismeretlen ember került a birodalom élére: Mihail Szergejevics Gorbacsov. Megválasztását megelőzte híre: például az, hogy voltaképpen az egyik előző pártfőtitkár, korábban az állambiztonság mindenható elnöke, ám mégis liberálisabb hírben álló Jurij Andropov jelöltje volt, valamint angliai útjának sikere, Margaret Thatcher nem is titkolt támogatása. Meg a stílusa ugyancsak szokatlan volt: mintha Nyikita Szergejevics Hruscsov reinkarnációja lett volna ez a szinte ismeretlen politikus.

Hatalomra kerülésének első pillanatától nem hagyott kétséget, hogy tudatában van annak: a birodalom a szakadék szélén tántorog, és ő új utakra térne. És megnyílt a nyilvánosság is: betiltott irodalmi alkotások kerültek a nyilvánosság elé, rehabilitálták a rendszer sok-sok áldozatát, azokat, akiknek Hruscsov nem tudott vagy nem akart igazságot szolgáltatni. Nagyon gyorsan cserélte a birodalom vezetőit: az újakról sokat nem lehetett tudni, viszont mindenki sejtette, hogy ezek az emberek nem folytatják a Brezsnyev-korszak pusztító tespedését. Riasztó jel lehetett a dogmatikus erők számára, hogy keresték az igazságot, hogy a Brezsnyevék által száműzött Andrej Szaharov akadémikust visszahozatta Moszkvába. Hideglelés rázta a csatlós országok diktátorait: Honeckertől Husákig, Ceausescuról meg Zsivkovról nem is szólva, sőt a Gorbacsovhoz viszonylag legközelebb álló Kádár is felettébb óvatosan fogadta Gorbacsovot. Ő – atyai barátjához, Jurij Andropovhoz híven – eleinte azt hitte, hogy a csőd közeli gazdasági és politikai szituációt meg lehet menteni a nagyobb fegyelemmel, jobb hatékonysággal, korrupció felszámolásával, sztálini örökséggel való őszinte szembesüléssel. Már ez is sok volt a csatlósok és a szovjet bürokrácia számára. A folytatás még váratlanabb lett. Gorbacsov és közeli munkatársai – mindenekelőtt Alekszandr Jakovlev – viszonylag gyorsan megértették, hogy az úgynevezett szocialista építés „felgyorsítása” komoly eredményt nem hozhat. Ekkor adták ki a peresztrojka jelszavát és ez az átépítés tulajdonképpen egy olyan orosz hagyomány folytatásának tekinthető, amelyet a történészek általában úgy neveznek: „forradalom felülről”. Nagy Pétertől kezdve a birodalom csak a cárok kezdeményezésére változhatott meg, sőt még Lenin maga is úgy akarta módosítani az októberi forradalom téves sínpárra futott vonatának pályáját, hogy maga hirdette meg – a káoszt elkerülendő – az új gazdaságpolitikát, a NEP-et. Valami ilyesmire gondolhattak Gorbacsovék is. Ők a birodalmat megreformálhatónak vélték, és nagy valószínűséggel nem volt reális képük a Szovjetunió állapotáról. Arról, hogy nem volt mit átépíteni. Megbuktatása után mondta Gorbacsov egykori moszkvai egyetemi évfolyamtársának, Zdeněk Mlynář-nak, a Prágai Tavasz egyik ideológusának: „1985-ben és még utána is egy ideig azt a rendszert akartuk jobbítani, amelyik nem volt szocialista. Ez a mi drámánk. Ma már tudom, hogy a totalitárius rendszer felszámolása lehetett volna csak a cél.” A tragikus az volt mind Hruscsov, mind Gorbacsov reformkísérleteiben, hogy a gazdaságot ideológiával akarták helyettesíteni. És közben mindketten Marxot vallották tanítómesterüknek, akit, természetesen, pártiskolai hamisításokból ismertek, mert különben tudhatták volna, hogy mennyire nem lehet felcserélni az alapot a felépítménnyel. És nem kerülhették el az alulról jött vihart: Jelcinék így állították félre Gorbacsovot és csapatát.

Gorbacsov ma egy alig-alig létező orosz szociáldemokrata párt első embere. Oroszországban folyamatosan hangoztatják a mai kommunista utódpárt vezérei ugyanúgy, mint a magukat „hazafias erőként” feltüntető nacionalisták, hogy Gorbacsov szétverte a Szovjetuniót – az imperialisták ügynökeként. De Vlagyimir Putyin elnök – praktikus ember lévén – nem szokott ideológiával foglalkozni. A peresztrojka azonban létezett: megváltoztatta a világot és benne Oroszországot. És mert kimondta a szovjet diktatúráról a valót, oda már nincsen visszatérés.