Párhuzamok az Öböl-háborúval

Ezek az eltérések elsősorban a körülményekben, a nemzetközi feltételekben rejlenek. Az viszont tagadhatatlan, hogy az Öböl-háború szolgált ma is hasznosítható tapasztalatokkal. A világ tíz évvel ezelőtt tanulta meg, hogy a korszerű hadviselésben a csúcstechnika lépett előtérbe, hogy a mindenható elektronika korában a bombázók és rakéták már nem célpontokat, hanem pontcélokat semmisítenek meg; ez teszi lehetővé a sokat emlegetett sebészi pontosságú műveleteket, amelyekkel a modern hadvezetés garantálni kívánja a civil lakosság megkímélését. Persze, bizonyos határig, mert olyan háború még nem volt, amelyben elkerülhetők lettek volna a polgári áldozatok. Ezt a kockázatot most is, akkor is vállalni kell(ett).

Amikor idősebb Bush meghozta döntését, még a hidegháború maradványaként örökölt kétpólusú világ ellentmondásai és feltételrendszerei érvényesültek. Nem sorakozott fel mögötte a támogató országok olyan széles koalíciója, mint most. Nem is lehetett volna felsorakoztatni, hiszen az Öböl-háborúnak egészen más jellege volt. Akkor egy szuverén ország (Irak) rohant le egy másik szuverén országot (Kuvaitot). Tehát pontosan meghatározható volt az ellenség, hozzávetőleg ismert volt a hadereje, csapásmérő képessége. Most mindez nincs, aligha akad katonai szakértő, aki bizton merné állítani, hogy a tálib rezsim hadseregének szétzúzásával a terrorszervezetek nemzetközi hálózata is megsemmisül. Lehet, hogy kihúzzák a méregfogat, de nem tudni, hány méregfog van.

Alapvetően új kihívás, amilyennel sem idősebb Bushnak, de egyetlen más amerikai elnöknek sem kellett szembenéznie, hogy most nem egy harmadik országot ért támadás, hanem magát az Egyesült Államokat. Amiért ifjabb Bush – bármit hozzanak is az elkövetkező hónapok, évek – máris kiérdemelte azt, hogy a majdan a nagy elnökök sorában emlegessék, az, hogy Amerika felül tudott kerekedni a saját érzelmein.

Idősebb Bush az Öböl-háborúban – és ezt a nézetet vallja nagyon sok katonai szakértő meg politikai elemző – elkövetett egy alapvető hibát: az akkori szövetségesek hadereje megállt Bagdad előtt. Lehet, hogy most ifjabb Bushnak sokkal kevesebb gondja lenne, ha akkor megdöntik Szaddám Huszein rezsimjét. ĺgy utólag persze könnyű kijelenteni, hogy Norman Schwarzkopf tábornoknak volt igaza, aki azt vallotta, fütyülni kell a látszatdemokrácia megőrzésére, Szaddámot katonai erővel kell szétzúzni, mert a diktátorok csak az erőből értenek.

A Tartós Szabadság hadművelet első percétől fogva nyilvánvaló, hogy ifjabb Bush ezt a hibát nem fogja elkövetni, nem engedi meg, hogy a tálib rezsim valamilyen formában túlélje a támadást. Ilyen szempontból az Öböl-háború egy rendkívül fontos tapasztalattal szolgál neki: az összehasonlíthatatlanul gyengébben felszerelt, de nagyhangú, kardcsörtető ellenségre az összpontosított légitámadások rendkívül demoralizáló hatással vannak. Egy évtizede Szaddám katonai erejét alaposan túlbecsülték, a szárazföldi hadművelet megindítása után az iraki hadsereg kártyavárként omlott össze, iraki katonák tízezrei adták meg magukat egyetlen puskalövés nélkül. Már most vannak hasonló hírek a tálib katonákkal kapcsolatban, bár az nyilvánvaló, hogy ifjabb Bush dolga nehezebb, az afgán hegyek között nem lehet úgy háborúzni, mint a sivatagban.

Tehát anno a Sivatagi Vihar kiszámítható volt, térben is, időben is. Olcsó szellemeskedés lenne azt mondani, hogy az előbbit idősebb Bush valamivel korábban fejezte be, mint kellett volna. Hiszen csak utólag vált bizonyossá: hibás politikai számítás volt abban bízni, hogy Szaddámot a belső ellenzéke meg tudja majd dönteni. Ifjabb Bush nem bízhatja a dolgot a véletlenre. Ugyanakkor, ha a végső célt tekintjük, a Tartós Szabadságot nem lehet behatárolni, sem térben, sem időben. Talán ez a bizonytalanság a legrosszabb, amivel Amerikának és a világnak meg kell tanulnia együtt élni.