Ötcsillagos szolidaritás

Aztán karácsony előtt, amikor műsort akartam szervezni a gyerekeknek, kipenderített az irodából. Ki bizony! Nem tűrte a szemforgató adakozókat, akik mintha lelkiismeretfurdalásukat vásárolták volna ki árva gyerekek karácsonyi ajándékaival. „Gyere bármikor, segíts a kölyköknek, segíthetsz nekem is, de ne akciózzál itt nekem ünnepekkor, mert kizárlak a házból,” rakott helyre kezdő pedagógus koromban. Azóta számtalanszor foglalkoztam hátrányos helyzetű csoportokkal újságíróként, megtanulhattam,miaz igazi segítség,mia talmi csillogás, kamerák előtt átadottcsekkek,amikoraközvetítést reklámidőre átszámítva a jobbára nem sajátjukból adakozókmégolcsónmegis ússzák. Az elmúlt években európai pénzeket láttam landolni ott, ahová nem szánták azokat, romakonferenciák ötcsillagos szállodai számláin, a catering cégek bevételében, a konferenciaturizmus haszonélvezőinél. Olyan modelleket, amelyekkel csak megsérteni lehetett a szegényeket, nem támogatni, láttam oktatási projektet, amely majdnem botrányba fulladt, mert a külföldi előadók azt akarták megmutatni, hogyan igyunk pohárból (hihetetlen, de a kilencvenes években valóban megtörtént az eset, azóta csak az összegeket és a butaságot nemsikerült überelni).  Felszisszentem, amikor láttam a hírt, hogy az adófizetők pénzéből „felejthetetlen” karácsonyt varázsolt egy kormánytag egy osztálynyi szegény gyereknek a Hiltonban adott vacsorával. Felszisszentem, mert éppen ez az, amit nem szabad csinálni, ami romboló és ami – hiszen nem vagyunk teljesen hülyék – PR-akciónak is ostoba. Nem is kommentálom magát a rendezvényt, tegyék meg a magyar adófizetők, ők az illetékesek. Arra viszont mindenképp jó ez az eset, hogy újra figyelmeztessen: a szegénységet, a rászorultságot, az elesettséget meg kell tanulni kezelni. Szimbolikusan is. Mert a tömegtájékoztatásnak szánt üzenetek szimbolikusak. Ha egy kormánytag a roma telepen vacsorázik a gyerekekkel (ott, köztük), azzal nem oldja meg a szegénységet, de legalább tisztességes gesztust gyakorol, elhisszük, hogy valóban tenni akar valamit. Számtalan módja van minden hatalomnak és/vagy gazdagnak, hogy szimbolikusan is a rászorulók mellé álljon. Még fontosabb viszont, hogy a szegénység mérséklésére, (netán) megoldására szánt források valóban oda kerüljenek, ahová azokat szántuk.  Munkám során az elmúlt hónapokban több roma telepen is voltam, s utána mindig többen is megkérdezték, nem zavar-e, hogy az adómból nem dolgozó, élősködő embereket tartanak el. A válaszom mindig az volt, hogy nagyon zavar. Főleg amikor látom, hogy közbeszerzéseknél micsoda milliók tűnnek el „nem dolgozó, élősködő” konjuktúralovagok zsebeiben. Meg a közszféra megdrágított, lenyúlásra berendezett beszerzésein... Nos, ez zavar. Ha viszont a koszos, éhes, hidegtől remegő szerencsétlen kölyökhöz jut el az adóm, akkor rendben van. Azért vagyok szolidáris, hogy ne éhezzen, ne éljen koszban és ne fázzon. Ezért fizetek a közösbe. Nemasokmilliós villákra.  Soha nem vacsoráztam sem a Ritzben, sem a Hiltonban. Voltak helyzetek, amikor talán meg is engedhettem volna magamnak, de egy jó kocsma jó pacalpörköltjét többre tartom. S inkább kávézom a barátaimmal vagy a krasznahorkai vajdával, mint az ötcsillagos helyek magamutogató celebjeivel, akik öt perc alatt képesek meginni havi keresetemet márkás pezsgőket kortyolgatva – mert nem dolgoztak meg érte. A többségük nem. A Hiltonbeli vacsora árából egy kisiskola fűtésszámlájához járulhattak volna hozzá. Egyetlen indoklással vagyok hajlandó elfogadni a Hilton-számlát: ha ez volt az utolsó tanulópénz.