Őrült világ

Bocsánat, ha valaki sértőnek érezné, nem áll szándékomban becsmérelni az emberi nemet, de úgy tűnik, védekezésmechanizmusainkat tekintve lassan mi, emberek is olyanok leszünk, mint a rovarok. Egyre koncentráltabb, egyre ártóbb permetszerekkel próbáljuk ártalmatlanítani a kártevőket, de úgy tetszik, visszavernek minden támadást, immunrendszerük egyre inkább alkalmazkodik a vegyszerekhez. Azt hinném, emberi sorba emelkedésünk óta, a könyvek által folyamatosan előbbre megy, és egyre javul a világ, ám ha körülnézünk közel-távolban, a közelebbi és távolabbi képek az ellenkezőjét mutatják, vagyis hogy egyre durvább, egyre erőszakosabb. Persze általunk, emberek által az, mivel egyedüli kiváltságunktól, a humanitásunktól egyre nagyobb adagokban megfogyatkozva, mind immúnisabbakká válunk a durvasággal, az erőszakkal szemben, és egyre inkább képesek vagyunk alkalmazkodni hozzá. S ezáltal emberéletet veszélyeztető számtalan eseményt, történést, állapotot csak úgy közönyösen tudomásul venni, legfeljebb ámulni rajta egy nagyot, és lezárni azzal, hogy hál Isten, nem bennünket érint, nem mi vagyunk a szenvedő alanyok.

Előbb azt hittem, filmkockák, aztán valamiféle bábjátéknak, színházi jelenetnek gondoltam, majd képzőművészeti alkotásra, performance-ra, akcióművészetre gyanakodtam. Ahogy egyre merevebben és hitetlenkedve néztem, egyszer csak megemelkedett, majd felfordult a gyomrom a hírügynökségi felvételek tartalmától. Mert egyáltalán nem valamely művészi témát közvetítettek képi eszközökkel, hanem a monroviai, a libériai fővárosban történt események, a lázadók és a kormányerők közötti harcok körülményeiről tudósítottak. E képek azt dokumentálták, hogy kormánykatonák sátáni vigyorral, diadalittas mámorban a lázadók levágott véres fejeivel játszadoznak. Nem ecsetelem a látványt, amely a kannibálok törzsi szokásait idézi, mert az újság nem korhatáros. Megdöbbent az emberi természet, megdöbbent, mire tudja elragadtatni magát az ember, milyen szánalmas lénnyé alacsonyítja le a gyűlölet, egészen arra a pontra, amikor már – Radnótit idézve – önként, kéjjel öl, nem csak parancsra. Azt hittem, hogy a lefejezés szokásáról már csak a királydrámákból értesülhetünk, s amióta nem látott pallost a nyilvános kivégzések egykori helyszíne, a párizsi Concorde-tér, az ember az ilyen tettnek még a gondolatától is iszonyodik. De nem! Egyre inkább hozzászokunk és alkalmazkodunk az őrült világhoz.

De miért csodálkozom: ilyen irányba erősítenek bennünket a karóba húzással, lefejezéssel, felnégyeléssel, kerékbe töréssel és egyebekkel teli népmesék, az akciófilmek és ilyenre a háborúval, harccal, öldökléssel teli valóság. Nem tudunk tenni ellene. Nem tudunk?