OLVASÓI LEVELEK

Jogos helyzetelemzés

Tisztelt szerkesztőség!

Gratulálok a Szülőföldünk március 30-ai számának szerkesztőinek. Ha nem is szívderítő adatokat közölnek, de a valóságos helyzetről szól a lap melléklete. Afféle jubileumi összegezésnek megfelel, hiszen a napokban „ünnepeltük” a második világháború befejezésének hatvanadik évfordulóját. Tehát jogos helyzetelemzés.

Háború. Én csitri koromban, pincelakóként szakértő lettem, meg tudtam különböztetni a légelhárító ágyú hangját a másféléktől. Embercsordákat láttam, orosz foglyokat, majd németeket. Közben a szomszéd falu kiköltöztetett lakóit, kis motyójukkal. Végül málenkij robotra hajtott tömeget. A háború után megtanultam árpalisztből kenyeret dagasztani, tojás nélkül tésztát gyúrni, és takarmányrépából masszát főzni édesítőnek.

Eljött a barbarizmus korszaka, amely esetenként a háborúnál súlyosabb sebeket okozott nekünk. Elhallgattak a fegyverek, de jött a bosszú, a kitelepítés, az áttelepítés, a kolhozosítás és még sok más zsarnokság.

Az „élcsapat” dőzsöl, a csőcselék rombol (olykor fordítva). Középütt a polgár undorodik és szenved. A folyamat tovább tart. Jött a „bársonyos forradalom”, jelenleg pedig az ügynöklista. Ezért a mellékletért nem tudok elismerést küldeni a szerkesztőségnek. Olyan ez, mint a rágógumi, az állkapocsnak mozogni kell. Vádaskodás, mentegetőzés, rangsorolás. Olyan feledékenyek vagyunk, nem emlékszünk, hogy volt egy időszak, amikor tervrendszer volt? Nem tartom kizártnak, hogy itt is előfordult fiktív létszám. Kozmetikázták a hektárhozamot, az ipari teljesítményt és sok mást. Ki kellene köpni már a rágógumit.

Győri Sarolta Szepsi

Háromszáz becsapott néző

Sokáig vártam az írással, gondoltam, hátha nem nekem kell tollat ragadnom, lesznek bátrabbak, akik gyorsabban reagálnak majd.

Csakhogy nem reagált senki. Közben megkaptam a Komáromi Jókai Színház bocsánatkérő levelét és az értesítést. Ezért döntöttem úgy, hogy akkor mégiscsak megírom a véleményemet a Komáromi Jókai színházban március 18-án történtekr#l, illetve arról, mi nem történt. És mi nem történik azóta sem...

Ebben az országban vannak olyan emberek, akiknek mindent szabad. Úgy látszik, Dráfi Mátyás művész úr is közéjük tartozik. Művészetét évtizedek óta csodálom, ha felemelte a szavát a színházért szólt – vagy legalábbis eddig ezt hittem. De március 18-án történt valami, ami fölött a mai napig nem bírok napirendre térni. Dráfi Mátyás nem jelent meg az Ármány és szerelem előadásán. A színház vezetői próbálták diszkréten kezelni az ügyet, a színházteremben a neve sem hangzott el, de ott voltunk 300-an. Háromszáz becsapott néző.

Csalódtam. Csalódtam Dráfi művész úrban. Sajnálom, hogy ez az eset a színházat is megbélyegezte.

(Név és cím a szerkesztőségben)

Elveszett a remény

Az emberfia-lánya alig győzi figyelemmel kísérni az új törvények születését, átdolgozását, amit bizony naprakészen kell követnünk. Közben hivatalos ügyeink intézésekor sok esetben azt tapasztaljuk, hogy egy-egy törvény életbe lépésekor az alsóbb szintű hivatalokban az illetékesek nincsenek időben és kellően tájékoztatva, felkészítve. Ebből kifolyólag csak késve tudják felvilágosítani az ügyfelet. De valójában az igazi probléma akkor kezdődik, amikor már rendeleteink, törvényeink hátulütőjét, rossz oldalát keressük, valljuk be, nem is ok nélkül.

De hogy ne csak általánosságokról írjak, vegyünk néhány olyan törvényt, amelyben emberek ezrei csalódtak. Ilyen például az idő előtti nyugdíjba vonulásról szóló. Azok az emberek csalódtak, akik életük javát munkával töltötték, túl vannak az ötvenen, munkalehetőségük nincs. Arra már túl öregek, ám nagy részük nem jogosult a nyugdíjra.

Tavaly októbertől a községeknél vagy egyéb civil szervezeteknél közhasznú munkán résztvevő munkanélkülit nem lehet kiírni betegszabadságra, igazolást ugyan adnak, de betegsége idejére elesik az 1500 koronás járadéktól. Pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá, akkor, amikor még több kiadása van. Csoda hát, hogy a bizalom, a remény elveszett?

Az év elejétől a munkanélküli, aki egyébként semmiféle járadékot nem kap, kérelmezheti, hogy betegbiztosítója fizesse ki helyette a biztosítási összeget, s akkor nem kell közhasznú munkán részt vennie. Amikor erről a rendeletről hallottam, azt hittem a környezetemben élő emberek közül többen fogják ezt a lehetőséget választani, de mindenkinek az volt a véleménye: „Ez túl rózsaszínű”. Attól félnek, végül még ők járnak rosszul.

De nemcsak újabban hagynak jóvá meggondolatlan törvényeket. Már az uniós csatlakozásunk előtt becsukatták az illegális szeméttelepeket. A községek megkapták a törvényrendeletet: szeméttárolókat, égetőket kell építeni, ilyenek és ilyenek a követelmények. Ez papíron szép és jó, csak pénzt felejtették el a rendelethez hozzácsatolni. S mivel mindezt anélkül lehetetlen volt megoldani, az építkezések sok esetben elmaradtak. De a szemétrakások sokasodnak, nagyobbodnak. Most már nem csak az „illegális szeméttelepen”, hanem mindenütt, úton-útfélen szemét van.

Még sokan nem jöttek rá, nem a külsőség számít, talán több figyelemmel, jobban megalkotott törvényekkel el tudnák érni azt, hogy az emberiség nagy hányada ne a hátulütőjét keresse mindennek. Talán erre akkor lenne remény, ha egy cipőben járnának a kisnyugdíjasokkal, munkanélküliekkel, a kiscsaládosokkal vagy a rászorulókkal. Jó lenne, ha az ember ember maradhatna, méltó önmagához.

Ruhás Teréz Vágfüzes

Lepusztult temető

Tisztelt szerkesztőség!

Gyakran látogatom szeretteim sírját a komáromi református temetőben. Erre a helyre az ember nem örömében jár, még akkor sem, ha a sírkert rendezett és tiszta. Sajnos nagyon szomorú hangulatban szoktam a temetőből hazatérni. Azt kell ugyanis tapasztalnom, hogy a református temető lepusztult, rendezetlen állapotban van. Rengeteg a szemét, kevés a hulladéktároló és azokat sem üríti senki.

Gyakran járok ide, ezért látom, hogy a helyzet nem javul, hanem folyamatosan romlik. Dolgozni itt csak a sírásókat láttam temetésekkor. Takarítómunkásokkal még nem találkoztam.

A temető egyes részeit úgy benőtte a bozót, hogy a sírokhoz nem lehet hozzájutni. Nem is csodálkozom, hogy az idős, védtelen emberek nem szívesen járnak ide, mert félelemérzetük van.

Az irodában, ha azt annak lehet nevezni, alig lehet valakit találni. Sírhelynyilvántartásuk nincs, semmilyen információval nem tudnak szolgálni.

E levél megírásához végül is az a szomorú tény vezetett, hogy a mai napig a vízcsapokból nem folyik a víz, holott a tavasz már rég beköszöntött. Azt a kifogást sem tudom elfogadni, hogy még lehetnek éjszakai fagyok, mert a fagy nem tartja tiszteletben a temetők közti határokat és ugyanúgy hat a katolikus részben is, ahová többen átjárunk vízért.

özv. Horváth Gézáné Komárom

Hogyan válunk gyanússá?

... Akinek nem inge, ne vegye magára... Az mosakszik, aki piszkos... – és így tovább. Van még néhány ilyen szólás.

Olvasom – már a Vasárnapban is – Dr. Erdélyi Géza református püspök úr mártírkodását, amelynek egyfajta bizonygatási hangneme is van. Azért mondom, hogy a Vasárnapban is, mert olvastam a Kálvinista Szemlében, az Új Szóban, hallottam a Kossuth rádió Határok nélkül című adásában is. Valaki azt is mondta, hogy már a tévében is beszélt erről a témáról. Én nem láttam, de a fönti négy médium is elég, hogy felkeltse az ember figyelmét, és akaratlanul is, persze, a maga módján reagáljon erre a „nagyon fontos” ügyre, s föltegye magában a kérdést: valóban ennyire nagy bizonyossággal kell bírnunk az ő ártatlanságáról?

Mert, tetszik, nem tetszik, ez már mosakodás.

Csapári László Királyhelmec

(A leveleket szerkesztett formában közöljük, tartalmukért nem vállalunk felelősséget)