Olasz keresztapa Európa élén

Az európai sajtó nagy egyetértésben, az uniós politikusok pedig valamivel csöndesebben vetik fel a kérdést: alkalmas-e Silvio Berlusconi arra, hogy az unió soros elnökeként képviselje a közösséget a világban? A lapok „keresztapaként” és korrupt diktátorként is emlegetik Berlusconit, aki szerintük most az olasz belpolitikában elhíresült módszereit és stílusát fogja átültetni a brüsszeli politikába is.

Fél év azonban erre édeskevés egy olyan sokat megért és szilárd alapokon nyugvó szervezet esetében, mint az Európai Unió. Ráadásul a Berlusconi szemére vetett bűnök némelyikét más európai vezetők is elkövették. Jacques Chirac például párizsi főpolgármesterként szintén korrupciós botrány gyanújába keveredett, és az ügyben most kezdett el kutatni az egyik vizsgálóbíró. Chirac abban is jó tanítványnak látszik, hogy hivatali idejére miként lehet alkotmánymódosítással a törvényhozástól mentességet szerezni a bűnvádi eljárás alól. A másokat sértő megjegyzésekben pedig egyenesen tőle tanulhatnának a többiek. Hiszen ki ne emlékezne még arra, ahogyan az iraki válság idején az amerikai álláspontot támogató levelek aláírása miatt infantilisnak nevezte egyes tagjelölt országok döntését. Helmut Kohlról is kiderült, hogy nem volt minden rendben pártja finanszírozása körül, és Tony Blair sem volt rest a Forma-1 számára törvényben szabályozott kedvezményeket biztosítani, cserébe a Munkáspártnak nyújtott egymillió font támogatásért. Mindezek azonban múló epizódok, vagy nem érintették az uniós politikát, és az egybetartó értékek végül is mindig átsegítették a közösséget a válságokon.

Berlusconi viselkedésében az időzítés az igazán riasztó. Jövőre ugyanis nyolc olyan közép- és kelet-európai országgal bővül az EU, amelyekben a demokráciát még csak bő évtizede gyakorolják, és amelyeknek a politikai elitje részben a szocializmus alatt nőtt föl, részben a második világháborút megelőző időkből merítette elveit, politikai eszményeit. A modern európai gondolkodás korábban csak keveseket érintett meg. Többük eddig is ki nem mondott csodálattal tekintett például a Berlusconi által fölépített médiabirodalomra és -befolyásra, amelynek a határai nem állnak meg a kereskedelmi tévéknél, hanem elérnek a közszolgálati csatornákig is.

Ha azonban azt látják, hogy olyan ember is képviselheti az uniót, aki következetesen szembemegy a közösség elveivel, az őket is az eddig szigorúan számon kért eszmék megkérdőjelezésére késztetheti. Hiszen melyik korrupcióval vádolt politikusban nem merült még fel a vágy, hogy hivatali idejére biankó mentességet biztosíthasson magának? Sőt, Berlusconitól azt is megtanulhatják, miként lehet egyéni érdekeik védelmében hosszú ideig megakadályozni fontos uniós jogszabályok elfogadását, mint történt az például a szervezett bűnözés és a terrorizmus ellen vívott harcot segítő európai elfogatási parancs esetében. De azt is megszokhatják, hogy vélt vagy valós nemzeti érdekekre hivatkozva megzsarolják a közösséget, mint ahogyan Berlusconi tette, védve az uniós tejkvótákat rendszeresen túllépő olasz parasztokat.

Az igazi tragédiát tehát az jelentheti, ha az újak szemében valóban a „nagy olasz” válik példaképpé, mert az tényleg kompromisszum- és működésképtelenné tenné az Európai Uniót.