Olasz banán

Alapvetően két dolog miatt érdekes a Renato Ruggiero külügyminiszter távozása nyomán kirobbant olasz kormányválság, s itt tegyük hozzá, Róma hivatalosan tagadja, hogy válság lenne, de az Európa-szerte megfogalmazott aggodalmakból is nyilvánvaló: többről van szó, mint egy miniszter kiválásáról.

Az egyik kérdés, hogy mindennek lesz-e valamilyen hatása a nyolc napja bevezetetett euró árfolyamára, a másik, hogy milyen hatással lesz az intézményi reformokra és a bővítésre. A választ még senki nem tudja, az elkövetkező hetek-hónapok adják majd meg. Figyelmet érdemel, hogy mennyire visszafogottak a brüsszeli reagálások, az EB-szóvivő is csak azt hangsúlyozta, hogy Európának szüksége van Olaszországra éppúgy, mint Olaszországnak Európára.

Az Európai Bizottság nagyon szeretne hitelt adni Silvio Berlusconi kormányfő bejelentésének, amely szerint Róma EU-elkötelezettsége nem változik. Pont ilyen visszafogott volt Brüsszel akkor is, amikor Berlusconi bevette a kormányba Umberto Bossit, az Északi Liga nacionalista és euroszkeptikus vezérét, mert a kellemetlen osztrák tapasztalatokból okulva nem akart a dologból újabb Haider-ügyet kreálni. Persze az EU egyes tagországai akkor sem voltak és most sem ennyire visszafogottak, ami érthető is. Ruggiero, a Kereskedelmi Világszervezet egykori főtitkára volt az olasz kabinet külföldön is leginkább elismert szaktekintélye, Itália EU-elkötelezettségének garanciája. Berlusconi, akinek kormányát Bossi egyszer már megbuktatta, inkább Ruggierót áldozta fel, minthogy kockára tegye a kormánykoalíciót. Pedig Ruggiero volt az, akinek többször is tisztára kellett mosnia Berlusconi szennyesét, például akkor, amikor a nyugati kultúra iszlámmal szembeni felsőbbrendűségéről szónokolt. Ezért mondják a belgák, hogy Rómában az euroszkepticizmus győzött, s idézgetik Bossit, aki szerint az EB jakobinus diktatúrára törekvő eurobürokratákból áll, s ezért szeretnék a franciák csúcsszinten tisztázni a dolgokat. Az, ahogyan Berlusconi kezeli a válságot, eléggé sajátos.

Az európai demokráciákban egyáltalán nem megszokott, hogy a kormányfő magának tartsa meg az egyik legfontosabb tárcát; amin egy banánköztársaságban senki nem ütközne meg, az az EU egyik vezető országában mindenképpen fura. Hiszen a Berlusconi által emlegetett átmeneti idő jól értesült források szerint akár hat hónap is lehet, vagyis az egész spanyol elnökség alatt magával a kormányfő-külügyminiszterrel kell majd a reformok, a bővítés minden részletkérdésében egyeztetni. A saját koalíciós csapdájába került Berlusconi pedig nagyon megnehezítheti a spanyol elnökség dolgát.