Olaj jön – befolyás megy

A beruházás legfőbb célja, hogy az Azerbajdzsánban kitermelt kőolajat viszonylag stabil, és a Nyugattal szimpatizáló országok területén kívül szállítsa Délkelet-Törökországba, a biztonságosnak és megbízhatónak számító földközi-tengeri kikötőbe. Az elmúlt napokban számtalan túlzó állítás hangzott el a vezetékkel kapcsolatban, egyebek között az is, hogy megépítése megszünteti a nyugati világ függőségét az „arab olajtól”, ami természetesen nem felel meg a valóságnak. A Baku–Tbiliszi–Ceyhan-vezeték megépítése és átadása elsősorban három ok miatt fontos: gazdasági, geopolitikai-stratégiai és energiaipari. Az elmúlt 15 évben számtalan tanulmány jelent meg arról, mekkora potenciáljuk is van a Kaszpi-tengeri kőolajmezőknek, amelyek központja Azerbajdzsán. Egyes elemzések szerint a világ ismert és feltárt kőolajtartalékainak 4-4,5, mások szerint 16 százaléka található ott. Természetesen nem mindegy, melyik adat az érvényes. Ha a 16 százalék, az azt jelentené, hogy a Perzsa-öböl lelőhelyein túl a világ második legnagyobb olajmezőiről van szó. Ez egyben azt is jelentené, hogy a Kaszpi-tengeri olajmezők bizonyos mértékben az energiaipari geopolitika szempontjából reális stratégiai alternatívát jelentenek a Perzsa-öböl lelőhelyeivel szemben. A legfrissebb becslések azonban már jóval mértéktartóbbak, és jócskán 10 százalék alatti értékekkel dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy bár az említett tartalékok nagyon jelentősek még világméretben is, jelentőségük azonban semmiképpen sem mérhető a Perzsa-öböliekhez. A Baku–Ceyhan-kőolajvezeték megépítését éppen ezért sokan kritizálták is, mondván: a projekt kivitelezése túl drága, és nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, tehát nem jelent globális alternatívát a Nyugat számára. Csakhogy ez a kritika egyrészt nem vette figyelembe a jelenlegi magas kőolajárakat, amelyeknek drámai mérséklődése nem valószínű, ezáltal a korábban kevésbé rentábilis projektek is megvalósíthatóak, másrészt viszont ha nem is globális, de szélesebb regionális mértékben mindenképp stratégiai jelentősége van a vezetéknek. Azonkívül ugyanis, hogy megtermődött az egyenes összeköttetés a Kaszpi-tengeri olajmezők és a Nyugat által ellenőrzött kikötők között, az sem kevésbé fontos, hogy politikai-geopolitikai szempontból is megerősödött egy kelet–nyugati tengely, amelyet Azerbajdzsán, Grúzia és Törökország keleti területei alkotnak. A kőolajexportból származó bevételek megerősíthetik az említett országok, különösen Azerbajdzsán pozícióját is. Nem lehet nem észrevenni egy további fontos tényezőt: a vezeték Oroszországon kívül épült, aminek szintén több fontos konzekvenciája van. Az egyik, hogy Moszkva elveszíti monopolhelyzetét a kaszpi kőolaj-transzportjára. Ennek elsősorban gazdasági-pénzügyi hátrányai lesznek – az oroszok elesnek a tranzitdíjakból származó potenciális bevételektől –, másodsorban pedig politikai következményei. A következő fontos tényező, hogy tovább gyengül a Kaukázuson túli régió feletti orosz ellenőrzés, befolyás. Mindezt összekapcsolhatjuk azzal, hogy egyre nagyobb tbiliszi nyomás nehezedik Moszkvára, hogy vonja ki az orosz csapatokat a grúz területekről. Ennek legfontosabb és legaktuálisabb eredménye az a megállapodás Tbiliszi és Moszkva között, amelynek alapján 2008-ig az orosz csapatoknak el kell hagyniuk jelenlegi állomáshelyeiket. Moszkva eddig sok esetben az egyes Grúziához tartozó régiók függetlenedési törekvéseit is ki tudta használni térségbeli befolyásának erősítésére, hiszen a „tűzszünetet” a központi grúz vezetés és az egyes régiók között sok esetben épp az orosz haderő garantálta, ami viszont megakadályozta Tbiliszit az egész ország feletti ellenőrzés kiterjesztésére. Ha azonban az orosz egységek elhagyják mostani támaszpontjaikat, ez a „blokk” Tbiliszi számára megszűnik.

Összegezve tehát elmondhatjuk: a vezeték átadása nagyon jelentős esemény, részben globális, de elsősorban szélesebb regionális szinten. Megerősíti az érintett országok, elsősorban Azerbajdzsán, de Grúzia helyzetét is – gazdasági és politikai szempontból egyaránt. Szintén megerősíti kapcsolataikat a nyugati országokkal, amelyek ezentúl a politikai érdekeltségeiken kívül gazdaságilag is érintettek lesznek a térségben. A Nyugat számára ez befolyásának megerősítését jelenti egy viszonylag fontos régióban, továbbá relatívan stabil kőolajforrást, amelynek jelentősége ugyan nem mérhető a Perzsa-öböl lelőhelyeiéhez, mégis fontos. Első látásra Oroszország számára kedvezőtlen lehet az említett fejlemény, bár a szintén térségbeli Örményország még mindig az egyik legszorosabb orosz szövetséges, s garantálja Moszkva katonai és politikai jelenlétét a Kaukázuson túli régióban. Mindenesetre biztos: a nyugati világ számára ezentúl még fontosabb lesz a térség stabilitása, amelynek érdekében akár az eddigitől nagyobb mértékű szerepvállalásra is számítani kell.