Oktatási közhelyek

Az oktatásügyi ötletelésben egyébként is rendkívül aktív Dušan Čaplovič is ugyanazt ismételgeti szakterülete két fő elvárásaként, ami a kor „nagykönyvében” meg van írva (legalábbis a hazaiban). Tudásalapú gazdaság, illetve a tananyag és az oktatási folyamatok piacorientált átalakítása.

Az előbbi konkrétumok nélküli nagyotmondás, utóbbi pedig tévút. A tudásalapú gazdaságról – ama bizonyos znalostná ekonomikáról – egy évtizede regél minden egyes szakminiszter, s minden valamirevaló párt beteszi választási programjába. Hogy aztán ad egy, ne konkretizálja, mit is ért azon és hogyan akarja elérni, ad kettő, reális lépések hiányában – s főként pluszforrások nélkül – az egész csak egy díszítő elem maradjon a tárca vázlatos tervei között. Igen, alapjaiban véve arról lenne szó, hogy magasan kvalifikált munkaerőt kívánó szolgáltatási és iparágakra kellene építeni az ország gazdaságát. Acél- és tévégyárak helyett számítógépes processzorokat és elektromobilokat tervező, új gyógyszereket fejlesztő laboratóriumokra. De látott valaki egy épkézláb, erre irányuló tervet? Miközben természetesen ennek megvalósításához nem elég pár százalékkal csökkenteni az adókat és pármilliós állami segítséget nyújtani a letelepedni készülő vállalatoknak – ehhez több évtizedes szisztematikus munka kell. Aminek nyoma sincs.

Ennyit a nesze semmi, fogd meg jól jelszóról, s most nézzük a tévutat. Az utóbbi időben minden oldalról egyre többet hallani arról, hogy a nagyvállalatokat is be kellene vonni az oktatási folyamatba, piacorientálttá kellene változtatni a képzést. Mintha az oktatás célja az lenne, hogy overallos melósokat szolgáltasson egyik vagy a másik iparágnak. Mintha ez egy programként működne, ahol – ha szükség van rá, elveszünk például egy kis földrajzot és hozzádobunk egy kis matematikát –, hogy ezáltal keverjük ki a kívánt esszenciát.

Az iskolaügy fő célja az, hogy gondolkodó, értelmes, az életre felkészített embereket adjon a társadalomnak. Nem egy autógyárnak vagy egy LCD-összeszerelő műhelynek. Mert maga a tudás az, ami később kamatoztatható, amiből a társadalom hosszú távon profitálhat, nem pedig a betanított mozdulatsorok. Arról nem is beszélve, hogy ha most egyik vagy másik szakághoz igazítjuk az oktatást, mi a garancia arra, hogy a változtatást kikényszerítő vállalatok 5, 10, 20 év múlva is itt lesznek még? Sőt, hogy ugyanazok az iparágak két-három évtized múltán is húzóágazatnak számítanak majd – s nemcsak nálunk, hanem úgy általában a világgazdaságban? Sehol. A piacorientált képzés nevű délibábot minél hamarabb el kellene felejteni. Annál könnyebb lesz a valós problémákra fókuszálni. Az oktatásügy ugyanis azon kevés szakterület közé tartozik, amely az elmúlt húsz évben alig lépett előbbre. Legfőbb ideje lenne.