Nyugdíj előtt

Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy az én korosztályomból sokan megérik ezt a kort. A világgal mi is felgyorsultunk, így hamarabb ki is égünk. Olyan ez, mint az elefánt és a kisegér versenye. Mielőtt letargiába zuhantam volna, megpróbáltam meggyőzni magam, hogy a dolognak előnyei is lehetnek. Az egyik, hogy 62 évesen nem fogom a társadalom haszontalan tagjának érezni magam. Sokan ugyanis abba mennek tönkre nyugdíjba vonulás után, hogy feleslegesnek érzik magukat, nem tudnak magukkal mit kezdeni és leépülnek. Feleslegesnek legfeljebb akkor fogom magam érezni, ha hatvanakárhány évesen munka és nyugdíj nélkül tengetem majd öreg napjaimat. Nem tudom ugyanis elképzelni, hogy melyik cég akar majd 2050-ben években 60–65–68 éves embereket alkalmazni. Vagyis a 60–70 közötti korosztályt idős munkanélkülieknek fogják hívni.

De az is lehet, hogy a demográfiai változások mindezt átírják. A 20. századi népességrobbanás után egyre csökken a népszaporulat, és elképzelhető, hogy azokra a munkapozíciókra, amelyeket még nem tudnak gépekkel betölteni, nagyítóval (és nagy fizetéssel) keresik majd a jelentkezőket. Egyáltalán nem biztos viszont, hogy 60 felett lesz kedvem dolgozni. Mármint dolgozni biztosan lesz (a jó közérzethez ugyanis ez elengedhetetlen, akár 20 éves valaki, akár 70), de munkába járni aligha. Mindegy, csak kihúzom addig, amíg lejár az életbiztosításom, és végre gazdag leszek. Szóval megjön a rengeteg pénz, a gyerekeknek meg az unokáknak pedig azt mondom, amit Sting, a rockzenész: bár milliomos vagyok, nem kaptok egy centet se, dolgozzatok meg érte ti is, mert én az összes pénzt elköltöm.

Bajban akkor leszek, ha 70 éves koromra elverem a milliókat, utána pedig nem lesz miből élnem. De addigra talán meghozzák a nyugdíjat is. Vagy legfeljebb elmegyek brigádozni.