Nyomás és gyakorlás

 

Az említett jogszabály (és a hozzá tartozó rendeletek) majdnem egy éve kötelezik az államigazgatási szerveket (anyakönyvi, adó-, körzeti és egyéb hivatalokat) a kétnyevű ügyintézés biztosítására Dél-Szlovákiában.  Az itteni magyarok kommunikálhatnak a hivatalokkal írásban a kisebbség nyelvén, kérhetnek kisebbségi nyelvű közokiratokat (anyakönyvi kivonat), végzéseket, értesítéseket. Az elmúlt hónapok tapasztalata azt jelzi, hogy sem a hivatalok, sem az emberek nincsenek ezekre a törvény által biztosított lehetőségekre felkészülve. Ahelyett, hogy jó szokásunk szerint elkezdjük szidni a szűkmarkú nemzetállamot meg a nyelvi jogaikra fittyet hányó átlagembert, inkább a gépezet megindításában segédkezhetnénk. Tehetjük ezt úgy, hogy fogjuk magunkat, bemegyünk az anyakönyvi hivatalba és kikérjük a születési anyakönyvi kivonatunk kétnyelvű változatát. Meg a gyerekünkét. Másnap meg elküldjük az asszonyt, hogy kérje ki ő is a sajátját. Ha meg azt látjuk, hogy a magyar formanyomtatványunkba a hivatalnok szlovákul írt (nem az ő hibája, így utasították), küldünk egy rövidke panaszlevelet a kormányhivatalba. Vagy elmegyünk más közeli hivatalba, és ha úgy látjuk, hogy nem kommunikálnak velünk írásban vagy szóban magyarul, szép napot kívánunk, hazamegyünk, és írunk egy másik panaszlevelet. Nem kell, hogy ez elrontsa a napunkat, sőt legyünk büszkék magunkra. Használjunk nyugodtan királyi többest, ha elérzékenyülnénk, papírzsepit. Így szépen mozgásba hozzuk a dolgokat.  Kevesen tudják ugyanis, hogy a minisztériumok nagyon nem szeretnek panaszleveleket kapni. Mert ha az emberek panaszkodnak, akkor nekik azokkal a panaszokkal foglalkozniuk kell, az pedig egy csomó pluszenergia, ráadásul valami megoldást is kell találniuk. A kisebbségi nyelvhasználat ügyében pedig van megoldás, a törvény ugyanis egy sor lehetőséget ad, amiről mi nem tudunk, a hivatalok meg igyekeznek úgy tenni, mintha nem is lenne. Meg kell tehát mutatni az államigazgatásnak, hogy a kisebbségi nyelvhasználatra az embereknek igényük van (ha tényleg van). Ezzel a diszkrét nyomással elérhetjük azt, hogy fokozatosan a hivatalok is begyakorolják ezeket a dolgokat. És talán oda is eljutunk egyszer, hogy a hivatalnok azt mondja a Mari néninek: „ne adjak inkább magyar papírt?” Az átlagpolgár nem azt fogja kérdezni, hogy „minek nekem a magyar papír?”, hanem talán elkezdi értékelni ezt a lehetőséget, és természetesnek veszi, hogy a kétnyelvű változatot kéri.  Mert ha erről lemondunk, akkor az olyan, mint amikor a pékségben mákos kalácsot kérünk, az eladó pedig azt mondja, van az is, de hátra kellene érte mennie a raktárba, úgyhogy inkább vigyük a diósat, mi pedig rábólintunk: persze, jó lesz az is. Otthon pedig savanyú képpel elnyammogjuk a diósat, és azzal vigasztaljuk magunkat, hogy legalább nem látszik majd a mák a fogaink között.