Nyelvstratégia, nyelvpolitika

A politikusoknak talán a legfontosabb fegyvere a nyelv: sikere – egyebek között – azon múlik, milyen szellemesen képes eszméit kifejteni, legalábbis a demokratikus rendszerekben. A nyelv azonban gyakran lett a politika tárgya, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Jobb sorsra érdemes közéleti tényezők a XX. században többször azt gondolták, hogy szükséges egy-egy nyelv használatának törvényi szabályozása, támogatása, netán tiltása rendszerint demokratikusnak távolról sem nevezhető célok érdekében. A helyzetet bonyolítja továbbá, hogy a nyelv problematikája szorosan és természetesen függ össze a szuverenitás, az autonómia megvalósításának igényével és lehetőségeivel. És az sem kétséges, hogy mind a nemzetközi megállapodások, mind az egyes állami szabályozások végeredményben felettébb kétséges eredménnyel jártak és járnak.

Egyet kell érteni Glatz Ferencnek, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének azzal a tételével, hogy „térségünkben az államhatárok és a nemzeti szállásterület határai soha nem estek egybe. A jövőben sem fognak. Ezért az itt levő államoknak be kell látniuk, hogy a területükön élő minden nyelvi kultúra művelése az állampolgárok összességének és a térség egészének érdeke. A színvonalasan képzett polgár versenyképes munkavégző és egyben kulturált, ember- és környezetbarát közösséget alkot. Az államok nemzetközi szer-ződésekben garantálják a nemzeti kisebbségek anyanyelvi művelésének teljességét. Az államok közösen vegyenek részt az anyanyelvi kultúrák fejlesztésében. A térség értelmiségijei indítsanak mozgalmakat, hogy államukban minden anyanyelvi kultúra ápolása és korszerűsítése a kirekesztés mellőzésével erősödjék”.

Glatz nem használja a nyelvpolitika kifejezést, de elemzéséből egyértelműen kitűnik, hogy a nyelv szerepének meghatározásában, társadalmi helyzetének biztosításában egyszerre tekinti fontosnak a tudomány (a nyelvészet), a civil szervezetek és az állam közreműködését. Balázs Géza nyelvész, akit a televízió nyelvművelő műsoraiból, mint a Lőrincze Lajos és Grétsy László által alapított hagyomány sikeres folytatójaként ismerhetünk, egy 260 oldalas könyvet írt Magyar nyelvstratégia címmel, és ezt a közelmúltban a budapesti akadémia jelentette meg. Az ő művéből idézem a következőket: „A nyelvpolitika legáltalánosabb meghatározása: a politikai intézmények hatása a nyelvi szituációra, az anyanyelvre, illetve idegen nyelvek használatára. Bővebben: az adott térségben használt nyelv(ek) funkcionális oldalára és ezen keresztül bizonyos fokig a struktúrájára gyakorolt tudatos szabályozó ráhatás, intézkedések szervezett rendszere.” Balázs Géza szerint létezik „külső” és „belső” nyelvpolitika. Az utóbbi a nyelvészek feladatait határozza meg, azaz tankönyvek, szótárak készítésére, a nyelvtani normák kidolgozására vonatkozik. A „külső” nyelvpolitika „többnyelvű környezetben az egyes nyelvek nyilvánosságbeli szerepét, használatát és funkcióját határozza meg”.

Nem is kétséges, hogy a nemzetiségek életében mindezeknek a szempontoknak a figyelése és eredményes alkalmazása létkérdés. Ez sem újdonság, ám sohasem árthat figyelmeztetni érvényességére és a kérdésre vonatkozó újabb irodalomra. Viszont a nyelv művelésének stratégiájából – úgy látom – még hiányzik egy lényeges szempontnak a figyelembevétele. Az egyes nyelvek közvetítő szerepéről van szó. Például ismert, hogy az egykori szovjet állam utódjai között az orosz nyelv ilyen szerepet játszik ma, és ez tartós jelenségként értékelhető. Mondjuk, ha egy ukrán és egy grúz tudós tárgyal egymással, ha egy türkmén és egy örmény politikus szót kíván érteni – akkor nem angolul beszélnek egymással, egymás nyelvét nem ismervén, mint Európának azon a részén, ahol mi élünk, hanem oroszul.

Viszont nemigen szoktunk szólni arról, noha mindannyiunknak akad ilyen tapasztalata, hogy a magyar nyelvnek szintén van közvetítő funkciója a Kárpát-medencében. Hivatkozzam arra, hogy évtizedekkel ezelőtt tanúja lehettem: a szlovák irodalmár, Juraj Špitzer és a kiváló román költő, Eugen Jebeleanu magyarul tárgyalt a lehetséges irodalmi kapcsolatokról. Komikusabb esetnek személyes szereplője is voltam. A hetvenes évek derekán egy lengyel–jugoszláv–román–orosz újságíró-delegációval utazhattam Washingtonba. Az amerikai vendéglátóknak egyetlen kikötésük volt: mindenkinek tudnia kell oroszul. Ők azt hitték, ez lesz a közvetítő nyelv. A delegáció tagjai Frankfurtban találkoztak, ahol azonnal kiderült: a közvetítő nyelv a magyar lesz, mivel a szerb kolléga újvidéki volt, a román Temesvárott járt iskolába, a lengyel pedig a második világháború idején hadifogolyként élt valahol a Balaton partján. Ezért aztán felváltva tolmácsoltunk az orosz hírlapírónak, aki „csak” németül, franciául, arabul és perzsául tudott.

Természetesen nem állítom, hogy a magyar nyelv közvetítő funkciója valamiféle „magasabbrendű-ség” következménye. Egyszerűen arra kell hivatkoznunk, hogy a történelmi Magyarország felbomlása óta eltelt több mint nyolcvan évben a magyar nyelv és a magyar kultúra minden utódállamban tovább élt és hatott, hat a nem magyar lakosságra, értelmiségre is. A jó nyelvstratégia magától értetődően ápolja az anyanyelvet, de nem feledkezik meg a közvetítőnyelv-szerep tudatos ápolásáról sem.