Nyelvében él-hal

Mondjuk emlékeznek a Kétnyelvű Dél- Szlovákia mozgalom gerillaakcióira? Van vagy 5-6 éve, hogy kihelyezték az első táblákat, megjelentek az első vicces videók, elkezdtük kicsit fontosabbnak, személyesebbnek érezni a témát – például, hogy egy vállalkozás tulajdonosát sem törvény, sem rendszabály nem akadályozza a többnyelvű kommunikációban, sem szóban, sem írásban, csak szándék kérdése a dolog. Megéltünk pár figyelemkeltő megmozdulást, egy lelkes kétnyelvűsítő hullámot, aztán valahogy ebbe is beledőltünk, mint kényelmes tévéfotelbe: csíny letudva, minden oké. Persze nem mondom, hogy nem lettek eredmények, mert ez egyszerűen nem lenne igaz.

Bennem egyébként maradt egyfajta becsípődés. Azokban az időkben, amikor a tartós maszkhasználat még nem okozott perifériás vakságot (meg részleges süketséget, időszakos mozgáskoordinációs zavart stb.), jártamban-keltemben szinte automatikusan pásztáztam a kirakatokat, a homlokzatok feliratait. És akadtak nagy kedvenceim. Mert az egy dolog, amikor magyarul is kikerül a nyitvatartás, és/vagy megkapjuk a szikár szótári jelentést – a húsáru, gyógyszertár, ételbár, műkörömstúdió megjelölés is igen informatív, hasznos, a magam részéről hálás vagyok érte. Aztán vannak azok az esetek, amikor a nyelv a maga komplexitásában, társadalmi képződmény voltában mutatkozik meg, asszociációkat hívva elő, történeteket sugallva, a hordozó közösségről mesélve – és ilyenkor tényleg melegség támad az ember mellkasában, hogy a közös létezésnek ebbe a szövetébe az anyanyelvén kapcsolódhat be.

Két nagy kedvencemet anno egyetlen „gyűjtőút” alkalmával, egymástól talán kétszáz méterre fedeztem fel. Talán két éve történt, amit azért szükséges rögzíteni, mert akkoriban az „egyszer mindenkiért csengetnek” bár biztos, de távoli valószínűségű tudásnak tűnt, így, remélem, kicsit érthetőbb, ha azt mondom: csillogó szemekkel álltam meg egy temetkezési vállalat diszkréten fóliázott ablaka előtt. És másodszor, és harmadszor is nekifutottam a megjelenített információnak, mint egy-egy furmányos, dupla csavaros Esterházy-mondatnak. Valahogy így szólt: Temetés* – a legkedveltebb alapcsomag a legjobb áron. Extrákkal is kiegészíthető. Részletfizetésre is. (És így tovább, tájékoztatás a két- és háromcsillagos kedvezményes ajánlatokról.)

Aztán kicsit lejjebb haladva az utcán megint földbe gyökerezett a lábam. Újabb diszkréten fóliázott ablak, újabb üzenet: Lélekidézés, szellemidézés, szeánsz. Szeretne kapcsolatba lépni elhunyt szeretteivel? (És tovább, szépen, tárgyilagosan felsorolva a lehetőségek teljes tárháza.)

Őszintén szólva, anno e második ponton már kicsúszott a számon egy „mi a halál?”-szerű mormogás. De, ugye, az idő. Eltelik egy kevés, és az ember azon veszi észre magát, hogy mindennapi realitásként érti az alap- meg az extra csomagot. És felgyülemlenek azok a mondatok, amelyeket már soha nem lehet elmondani. (Hacsak... de nem.)

Az idő olykor a legártatlanabb örömeinket is szürkére festi.