A legfontosabb feladat

Néha megesik, hogy ki kell számolnom, melyik évben is születtek a gyerekek, melyik évtizedhez tartoztak. Máskor a memóriám nevekkel viccel meg, ha akarom, ha nem, nem jut eszembe egy-egy közeli barátnőm gyerekének a neve. Nézem őket, és nem bírom felhozni a szürkeállományomból a nevet! Hogy lehet ez? 

Néhány éve az ilyen még elő nem fordulhatott volna, a memóriám olyan jól működött, hogy a munkám során elhangzott történeteket, összefüggéseket elő tudtam hívni évekkel később is. Ma meg egy név gondot okoz. 

Elkezdődik. Mondogatom, miközben még nyugtatgatom magam, ez még semmi, ez a fiatalokkal is megesik. De közben motoszkál a fejemben az a válasz, hogy lassan alakul át majd mindaz, ami most biztos, a véget nem érő energiám, a munkakedvem, a százféle minőség öszszetartására tett energia. Egy nap mindennek vége lesz. 

Középkorú lettem, s őszintén, fogalmam sincs, mit is kezdjek ezzel a ténnyel. Hiszen itt van még egy icipici kislány, akinek éjjel-nappal a gondját viseljük, viselem anyukaként. Másrészt a kamasz lányom mutatja, máris mennyire nem vagyok képben a világ új minőségeivel. Ott a szakmám, a képzések, amikre még el sem jutottam, és a befejezetlen családi ház, amit későn kezdtünk el közösen alakítani a férjemmel. 

Nem tudom, valaha láttam-e anyut középkorúnak. Szerintem nem, ha eszembe jut a régi anyu, mindig ugyanazt a képet vetítem magam elé, hogy mennyire nagy a teherbírása, már mint fizikailag. De hogy hogy alakult át a húszas évei elején anyává váló fiatal középkorúvá, majd nyugdíjassá, azt valahogy nem szemléltem elég nyitott szemmel. 

Fura dolog is ez, azt hiszem, valahogy velem is ilyesmi történt. Láttam az apró szarkalábakat már a szemem körül, de mostanra ráncokká mélyültek, csak még vannak napok, amikor simábbnak tűnik a homlokom. Pedig dehogyis vagyok már csitri! 

Életem négy évtizedén vagyok túl, ebből tudatosan jóval kevesebb időt töltöttem, mint szerettem volna. Tudatosan a jelenben. Annyifelé húztak el a gondolataim, az aggodalmaim, hogy elfelejtettem sok pillanatban ott lenni, ahol kellene, abban az érzésben megengedni magamnak a tudatosságot, amit épp kivált egy életesemény belőlem. Nem kattogni a kinek, miért és hogyan kérdésein, csak adni azt, ami van: bennem, magamnak és másoknak is, dühöt és önsajnálatot ledolgozva. 

Ha igaz, most vagyok nagyjából a közepén, és ebben a korban talán ideje lenne olyan határokat is szabni magamnak, amikre rendszeresen figyelnem kell a jelenben maradásomra. Részben kis feladatok ezek: bevenni reggel a vitamint, kikérdezni a kamasztól minden nap a leckét, másrészt úgy igazán megérteni, hogy anyu most lesz 63 éves. 

Néha emlékeztetnem kellene magam arra, vajon miért nem emlékszem anyu negyvenes éveire. Tudom a választ: mert folyamatosan dolgozott. Munkahelye volt, négy gyereke, két nagy fóliasátra, amit megművelt, hétvégén árus volt a főváros egyik piacán, volt egy emeletes családi háza. Vagyis ezekben az években jobb esetben munkavégzés közben figyelhettem volna meg, de akkor lekötött az önsajnálat, mert igazságtalannak tartottam, hogy ránk ennyi minden hárul, és annyit kell neki segíteni. 

Ma meg én sodrom magam abba a helyzetbe, hogy egyre többet vállalok magamra, hogy mindháromnak megadjam azt, amire szüksége van. De közben nem adok rá módot, hogy a gyerekek lássák, mélyülnek a ráncaim! Aztán vannak az esték, mikor a kis ujjak, amikor végigsimítják a homlokom, mintha a szobrász még utoljára simítaná végig az alkotását, úgy teszi a kisfiam is, fekszünk csendben egymás mellett. Olyankor becsukom a szemem, és arra gondolok: olyan keveset adok nekik abból a szeretetből, amit érzek. Pedig ez lehetne minden nap legfontosabb feladata.